– Húsz éve jelent meg az első Brett Shaw történeted A galaxis császára című Cherubion antológiában. Mennyit láttál előre akkor a főszereplő életéből?

Semennyit. Máig birtokomban van annak a levélnek a fénymásolata, amit 1997 őszén Nemes Istvánnak írtam, mintegy csatolmányként aHogyan legyünk Sherlock Holmes? kéziratához. Abban írtam, hogy „reményeim szerint” A galaxis császára antológiába szánt hosszabb novellám egy tervezett sorozat nyitódarabja. Pár héttel később beszéltünk telefonon és Nemes azzal kezdett, hogy ne tápláljak hiú reményeket, majd az olvasói visszajelzések alapján kiderül, hogy Brett Shaw-ból sorozat lesz-e vagy sem, ami abszolút érthető, hiszen a könyvkiadás még húsz évvel ezelőtt sem számított karitatív tevékenységnek: akkor is a piac döntött. Nos, történt, ami történt… Azt követően találtam ki Brett Shaw múltját, családi hátterét és a von Anstettenek világát, miután lehetőséget kaptam egy Shaw-kisregény írására, ez lett az Ópiumkeringő. Sikerült vele meglepetést okoznom, tudniillik a Cherubionnál arra számítottak, hogy a soron következő sztoriban ott folytatom, ahol befejeztem: Shaw biztonsági őr egy luxusűrhajón és nyilván egy nagyobb volumenű ügyben exponálja magát. Hát nem! Jött a pali testőrmúltja és a fél galaxist uraló sárkányok krónikája. Innentől nem volt megállás.

– Milyen olvasmány- vagy filmélmények, esetleg a környezetedben élők karakterei adták az ihletet a szereplők és a környezet megteremtéséhez?

1998-ig gyakorlatilag az összes klasszikust, sőt mindent olvastam, ami a zsánerben magyarul megjelent, ráadásul ’79 óta nagy Star Wars-fan voltam. Már nem vagyok az. Filmes vonalon a space fantasynak simán eladhatóCsillagok háborúja volt, ami magával rántott, na és James Bond és a westernfilmek világa, hangsúlyozottanSergio Leone mozijai, közülük is az A Jó, a Rossz és a Csúf!, amit, ha nem láttam ötvenszer, akkor egyszer sem. Irodalmi vonalon az olyan ponyvák voltak mérvadóak, mint Karl May és Rejtő Jenő regényei. Megjegyzem Brett Shaw-nak nincs markáns előképe a honi scifi irodalomban. Az ezredes egy klasszikus space opera-hős, a zsáner fénykorában, ami az ötvenes-hatvanas évek Amerikája, ezeket a nem túl fajsúlyos irodalmi alakokat nevezték WASP-nek (fehér, angolszász, protestáns), feladatuk mindössze annyiból állt, hogy meg kellett menteniük a nőt a szörnytől és/vagy a Földet vagy mindkettőt, az ezredes tehát annak a tanítványi láncnak a honi képviselője, melynek legerősebb tagjai Buck Rogers, Flash Gordon vagy a „német felmenőkkel” rendelkező Perry Rhodan. A szereplők megalkotása nálam olyan egyszerűen megy, mint egy észak koreai választási küzdelem: körülnézek! Brett Shaw és John Michael Kerwin (Katedrális-sorozat) kivételével minden karakteremet élő személyről mintáztam. A Brett Shaw-sorozat emblematikus alakja Paul Wittgen például a tulajdon öcsém, akit azért nem vettek fel a Francia Idegenlégióba, mert a Légió(!) pszichiáterei túl agresszívnek találták – mindent elmondtam róla. Az Ópiumkeringő Veronica d’Morney-jét például Rebecca De Mornay amerikai színésznő ihlette, akkoriban őt favorizáltam, Tess Gordon (Katedrális) alakjául Erica Bella pornószínésznő szolgált, ha egy őrültet kell megmintáznom, többnyire Szélesi Sándorra gondolok írás közben. Sándor tudja ezt és nagyra értékeli.

– Miért katona lett Shaw?

Olyan karakter kellett, aki közel van a tűzhöz, aki bejáratos a von Anstettenek udvarába, a császár bizalmasa. Adta magát a helyzet, hogy testőr legyen. Az, hogy történetesen ki az apja, hogy milyen intim kapcsolatot ápol a császár legidősebb lányával, hogy anno eltűnt a húga, már a karakter további dimenzióit jelenti.

– Amikor Shaw világa kiegészült York Ketchikannel Mysterious Universé, mi változott meg?

Megjelentek a tilalomfák, hogy mit lehet, mit nem lehet. Szoktam mondani, hogy könnyebb helyzetben vagyok, mint a többi MU-alkotó, mert a kronológiában mindenkit megelőzök: Shaw a 27. században élt, a Katedrális-regények kiindulópontja pedig a 23-24. század fordulója; nekem tehát nem kell foglalkoznom azzal, hogy mi történik 300 év múlva, viszont engem mindenkinek figyelembe kell vennie. Két eklatáns példát mondok. A Brett Shaw-sorozat korai darabjaiban (mondhatunk első kiadásokat is) a hasamra ütve dobálóztam a felderített és gyarmatosított galaxis távolságadataival, ötvenezer fényév, nyolcvanezer… aztán a MU világának kialakítása közben szükségessé vált a fokozatossági elv betartása: visszavettünk a fényévekből és a von Anstetten-i birodalom monumentalitásából; ha a 27 század végére már mindent meghódítottunk, akkor más MU-írók karaktereinek alig marad „kozmikus mozgástere”. Ezt mindenképpen rendbe kellett rakni. A másik a tematika. A Hosszú út a trónig, bébi tulajdonképpen a napjainkban divatos háttérhatalom-elméletek paródiája, és az első magyar reptilián-regény. Mindig is szerettem volna egy ilyet írni. Na most, ha én a regényben a Mysterious Universe teljes világára vonatkozóan állítok olyat, hogy a látható világunkat a háttérbe húzódó gyíkemberek irányítják és a Mysterious Universe-ben ők mozgatják a szálakat, és ez mindig is így lesz, akkor Szélesi jogosan vághat hozzám hat üres borospalackot és az SF-portálon maximum a kétsoros nekrológom fog megjelenni miután létsíkot váltok, arról nem is beszélve, hogy F. Tóth Benedek már másnap ír egy cikket, hogy valójában én nem is léteztem… Hogy lehet ezt kezelni? Hát úgy, hogy azt állítom Daesh népe csak a von Anstettenek érkezését készíti elő (lehet ez sem igaz) és ha egy másik művemben arra teszek utalást, hogy ezt a háttérhatalmat a Katedrális még az összeomlása előtt felszámolja, a továbbiakban senkinek sem kell gyíkokkal küzdenie. Amúgy a teljes igazság benne van Perenelle Flamel ezer oldalas naplójában, amit a Katedrális 500 évre titkosított… Nyilván létezik olyan konstrukció a kiadómnál, hogy a titkosítást feloldják, de erről ne engem tessenek kérdezni.

– Űroperett vagy hard SF? Melyiket olvasod, írod szívesebben? Lehetne-e hard SF Shaw-ból?

Shaw eleve hard, hiszen kemény… Komolyra fordítva a szót: Shaw egy klasszikus űroperett-hős és az is marad, maximum annyi változik regényről-regényre, hogy egészen más, összetettebb, aktualizáltabb sztorikkal jelentkezik. Elég egymás mellé tenni mondjuk az Ópiumkeringőt és a Hosszú út a trónig, bébi-t, utóbbi a stílusjegyek ellenére komoly társadalmi és hatalomtechnikai kérdéseket feszeget, másrészt egy évszázadokon át tartó utazás az európai kultúrtörténetben. Vele ellentétben az Ópiumkeringőegyetlen kérdést feszeget: mikor jön az ötödik magyar kiadás és az első angol? Szorosan idetartozik, hogy az összes Fawcett-regény mintegy üzenetként is értelmezhető a pályakezdők számára, nem is annyira a művek, mint inkább a piaci hatásuk. Nem fogok nagy újdonságot mondani, de a regény egy termék. Hogy értsük: írtam valamit, amivel még húsz év múlva is pénzt keresek. Ha valaki nem csak azért alkot, mert a végterméket meg akarja mutatni anyunak, vagy feltenni a blogjára ingyér’, akkor ezen gondolkodjon el. Hard és egyebek. A Shaw-történetekben sosem, vagy csak érintőjelleggel jelenik meg a tudomány, a ponyvairodalom ugyanis nem intellektuális szórakoztatás. Ki a faszt érdekel, hogyan működik Luke fénykardja?! Lucas is ott szúrta el az egészet, mikor magyarázni akarta az Erőt a midikloriánokkal. A klasszikus űroperettben nem magyarázzuk a tárgyakat, hanem használjuk. Megjegyzem, a könnyű műfajt sokkal nehezebb magas színvonalon művelni, mint a zsáner bármelyik más területét, de ezt Karinthy óta tudjuk, aki humorban nem ismerte a tréfát. Kérdésedre válaszolva: írni mindenképpen az űroperett, olvasni ez is, az is, de mostanában, vagy inkább évek óta, az úgynevezett „new space operát” favorizálom, ami nem más, mint a hard SF feltöltése életszerű karakterekkel és épkézláb történettel s mindez monumentális háttérrel tálalva. Nem egy spanyolviasz, gyerekek. Kiket olvasok szívesen? Hamilton, Simmons, Morgan, Reynolds, a magyarok közül Howard, Walden ésSalty. Más scifit nem olvasok, nincs is rá időm. Nem mellesleg ötven éves korom óta tematikus éveket tartok, a forgatókönyvek írásához nélkülözhetetlen szak- és háttérirodalom vagy adaptálandó mű mellett kizárólag egy max. két témában mélyedek el. Tavaly Szent Erzsébet életével és a náci okkultizmussal foglalkozó műveket olvastam, idén a teljes Szentkuthy Miklós életművet elolvasom, lévén, hogy 2018-ban emlékezünk halálának harmincadik évfordulójára. Ha már szóba hoztam: a Szent Orpheus Breviáriuma öt kötete például olyan szintű összefoglalója az egyetemes emberi kultúrának, amely példa nélkül áll a világirodalomban. Csak halkan mondom, tipikus önképzavarnak tekintem, ha valaki negyven éves kora fölött kizárólag scifit ír vagy olvas, vagy scifivel „foglalkozik”; mindez egy súlyos mentális betegség legelső jele és kezelésre szorul.

– Az utolsó Shaw történet tavaly jelent meg, ez a Hosszú út a trónig, bébi. Ha valaki visszakeresi az interneten, az elmúlt másfél évtizedben fél tucatnyi regényötleted is futott ezen a címen. De csak egy lett regény. Hova tűnnek a kitalált Shaw-ötletek?

Nem tűnnek el, bent vannak a fiókomban… pontosabban szólva olyan lemezeken és pendrive-okon őrzöm őket, melyekről magam sem tudom, hogy hol vannak. De vannak. Olyan négy-öt komplett Brett Shaw történet létezik vázlatban, bármelyikből simán összedobok egy regényt, a címeket tudom mondani kapásból:Minden bolygón jártam már, Mozgó alkatrészek egy nőben, Egy Djokics gyermekkora, Baelbac, Robbanó napok fiai, Perenelle Flamel naplója. A cím nekem kiemelkedően fontos, addig egy betűt sem vagyok hajlandó leütni amíg nem tudom a címet, amit csak ritkán változtatok meg. Maga a cím – Hosszú út a trónig, bébi – már 1999-ben létezett, egy Cherubion antológia reklámoldalán olvashattuk először. Valóban legalább két egymástól minden elemében különböző sztori tartozott hozzá, de ahogy teltek-múltak az évek és világossá vált, hogy Shaw-nak találkozni kell a fénykorát élő Katedrálissal, és az eredetileg Katedrális folytatásnak szánt „alkimista regényemet” kezdtem favorizálni. A koncepció 2016 márciusára állt össze, a regény megírása mindösszesen negyvenkét napot vett igénybe napi 10-12 órában; az egész szinte jelenetről jelenetre évek óta megvolt a fejemben, csak le kellett írni.

– Miben volt más húsz évvel ezelőtt a Magyarországon olvasható sci-fi, mint ma?

Magyar vonatkozásban javult a színvonal. Markovics, László és Antal munkásságán érződik, hogy angolul olvasva próbálnak lépést tartani az angolszász írókkal. Sajnálom, hogy két utóbbi nem publikál évről-évre folyamatosan. Hackett egy külön kategória. Botonddal kapcsolatban néha úgy érzem, hogy őkelme a vakok közt félszemű a király tipikus esete, meglehet, hogy ő a kortárs magyar tudományos fantasztikum Hosszú Katinkája, aki sokkal jobb lenne, ha megszorítanák. De ehhez itthon senki sem veszi a fáradtságot, vagy nincs hozzá tehetsége, vagy nincs kellően inspirálva, vagy e három együtt. Szélesi „visszavonulását” is sajnálom, de megértem, hogy hozzám hasonlóan ő is forgatókönyvezik, másrészt ha van ideje irodalomra, inkább lovakat öl vagy romákat futtat… esetleg fordítva. A lényeg, hogy a Szörnyeteg a hajtóműben óta nem írt mainstream scifit. Az olvashatóság másik része a tematika magyarul megjelent részére vonatkozik. Nos, a kiadóknak hála bőséges a kínálat, minden olyan regény megjelent magyarul, ami engem érdekel.

– Ha ma találnád ki Shaw-t, mennyiben lenne más?

Pontosan annyival lenne több és jobb a karaktere, mint amennyi különbség van az Ópiumkeringő első és utolsó kiadása közt a főhős tekintetében. Másrészt Shaw humora sokkal inkább a szerző élettapasztalatából táplálkozna, mint a fiatalkori cinizmusából.

– Miben más ma Fonyódi Tibor / Harrison Fawcett, mint húsz évvel ezelőtti énje?

Az előbb adtam meg a választ… Ja, ahogy Attila is mondta, nem a hun, hanem a másik, hogy szaporodik fogaim közt az idegen anyag… példának okáért ma már képes vagyok tíz oldal után letenni egy könyvet, ha nem tetszik. Ötven fölött a B-oldal forog, nincs ám sok ideje az embernek az olyan lektűr-merényletekre, hogy az „űrállomás a levegőbe repült”… Arra meg nem hivatkozhatok, hogy majd a következő életemben bepótolok mindent, mert újjászületvén lehet, hogy 160 évig csak egy kibaszott teáskanna leszek egy berlini mecsetben.

– Mi lesz Brett Shaw-val (vagy éppen a Mysterious Universe-szel) a következő húsz évben?

Ha nincs a tizenhárom éves szünet a Jó nap ez a halálra és a Hosszú út a trónig, bébi között, akkor nem kilenc Shaw-sztori lenne, hanem – lehet – tizenkilenc, tehát nem mondhatom azt, hogy az első húsz év az írásról szólt, nyilván lehettem volna sokkal aktívabb. Most hagyjuk, hogy milyen kreatív energiákat von el tőlem a forgatókönyvírás. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy az első húsz év az írásról szólt, a következő évek meg az eladásról. A kilenc Brett Shaw közel tucatnyi új kiadásban jelent meg eddig, a Hosszú út egy évvel a megjelenése után túl van az első utánnyomáson, szerződtem a második, puhafedeles kiadásra, évek alatt felépült egy komplett világ, amit szeretnék nemzetközi szinten is megmérettetni, horribile dictu most már nem csak forgatókönyvírással szeretnék sok pénzt keresni. Az ügynököm jelenleg egy torontói és egy baltimore-i kiadóval áll tárgyalásban, majd meglátjuk mire jut. Életem során legalább hat külföldi ajánlatot kaptam, egyedül a franciát fogadtam el (Le Chamane d’Attila, Pygmalion, Paris) Nézzük az alkotói oldalt! Vannak határozott elképzeléseim a folytatásról – lásd a sorolt címeket −, ha ezeknek az elképzeléseimnek és a kiadóm által kínált pénzügyi konstrukciónak lesz közös halmaza, akkor készül új Brett Shaw, komolyan tervezem például a A Korona hatalma folytatását. Ha már szóba került a restancia: a Katedrális bukását (apokalipszisét) is meg kéne írnom, mert amíg ez a monumentális sztori nincs papíron, Szélesi sem tud tovább lépni a Bowmann-sorozatával.