Bejegyzések az alábbi címkékkel: ‘interjú’

“Yorkot nem kell és nem lehet terelni” – Anthony Sheenard válaszol

Itt ülök a Brett Shaw csillagfregatt huszonhetes számú kilátóteraszán, és valami zöldes trutyit iszogatok, amitől az embernek káromkodni támad kedve, de kortyolom becsülettel. Messze az űrben, egy kisbolygó-övezet kaotikus rengetegében éppen sárkányfregatt verseny folyik, amire csak az fogadjon, aki az orosz rulettet is hat golyóval játssza, ugyanis akire a tétedet teszed, végül osztozol sorsában: vagy vele nyersz, és minden a tiéd, vagy ha nem, hát téged is felkennek egy hideg sziklára.
A harmincadik század vége felé nem könnyű időpontot egyeztetni a legjobb barátokkal sem, ám mégis sikerült összehozni egy pár perces beszélgetést, és amíg a kapitány a súlytöbbletet keresi a hajón, mi elleszünk itt, aztán pedig uzsgyi.
Hirtelen fény gyúl a messzeségben: egy szerencsétlen manőver után egy Hype-Zone X879-es fotonjacht fékezés nélkül nekidurrantott egy nagyobb sziklának. Akik rá fogadtak, most összenéztek, majd jajveszékelve próbáltak menekülni a fogadóbizottság fogdmegjeinek karmai közül, akik egy előre programozott útvonalú kabinba zsúfolták őket. Persze, előbb a fizetőpincér beszedte az eddigi fogyasztás ellenértékét.
És végül megérkezett beszélgetőpartnerem is, aki az egyik fal melletti nyilvános számítógépen módosított pár adatot, összehajtogatott egy fogadószelvényt, majd cigire gyújtott annak tűzéből, végül mosolyogva mellém ült. Nem kell külön bemutatnom, Anthony Sheenard, alias Szélesi Sándor a huszonegyedik század elejéről. Miután túl voltunk az üdvözlésen, és pár üres frázison, már kérdeztem is tőle

DH: Milyen gondolatok fogalmazódnak meg benned, amikor valaki azzal a kérdéssel tart fel, hogy mit gondolsz, a harmadik évezred után is lesz létjogosultsága a Mysterious Universe-nek, vagy a villnegronok teljesen szétbarmolják, amikor öröklétbe fűzik a galaxist?
AS: A villnegronok elméleti szakemberek, és nem ők fogják öröklétbe fűzni a galaxist… De nem spoilerezem, mert Fawcett kartárs is máshogy képzeli el a negyedik évezredet, meg én is, és hát előbb a harmadikat kellene tisztességesen kibontanunk, mielőtt belevágunk a negyedikbe. Nem is szólva arról, hogy a Mysterious Universe-nek lenne egy színtiszta fantasy vonulata, még azt is meg kellene írni… Szóval akad munka elég a galaxis örökléte előtt…

DH: Szóval mélységesen felháborít, értem. Te személy szerint, miként látod a 3010 utáni időszakot? Ketchikan tovább dúl, vagy visszavonul?
AS: Ha odajutunk, majd kiderül…

DH: Szerinted melyek azok a fontos pillanatai York Ketchikannek, amik meghatározzák a döntéseit?
AS: Nem pillanatai vannak, hanem hosszú traumái. A szülei meggyilkolása öt éves korában, a vállalhatatlan gyerekkor és tinédzserkor, amit hivatásos túszként a halál árnyékában élt át, szörnyűbbnél szörnyűbb helyeken. Az élmények, amelyek megerősítették benne, hogy a világ gonosz és őrült, és hogy minden cél hiábavaló, hogy azt kell tennie, ami neki önmagának jó, mert mást úgy se érdekli a sorsa… Csak magát mentheti meg, senki mást. De persze mindez változik benne idővel, szép finoman. Az ötvenéves Ketchikan már nem olyan, mint a huszonéves. Még mindig őrülten beleveti magát a leghalálosabb játszmákba, és előbb lő, aztán kérdez, de már nem önmaga a legfontosabb, megtalálja azokat az értékeket, amiknek a megvédésekor felülír minden mást az életében. Lesznek értékes kapcsolatai, és persze sok mindent megtud a családjáról is.

DH: Húsz és ötvenéves York, mondod. Ez mit jelent a harmadik évezredben? Már most tudjuk, lesznek olyan regények a MU-ban, amik megvilágítják, hogy mennyire tolható ki az emberi életkor, illetve meddig aktív benne az egyén. Mert lássuk be, egy film erejéig még bárki feláldozható a mai világban is. Génfejlődés, vagy technológiai segítséggel nyújtott életkor? Szerinted melyik lesz a dominánsabb York életében?
AS: Ezek olyan kérdések, amelyek másfelé viszik el az egész világot. Maradjunk annyiban, hogy a Mysterious Universe világában a főszereplőink emberek… azaz felturbózhatják magukat, de alapvetően, a technikai-orvosi fejlődés ellenére is csupán 100-120 aktív év adatik meg nekik. Vagy még ennyi sem, mert ahol születtek, ahol élnek, ott elmaradottabb a civilizáció állapota, vagy tiltott a biogenetikai beavatkozás… akármi.
Na jó, ez az egyik oldal. Aztán ott vannak a szupercivilizációk tagjai, akik több tízezer évet élhetnek, reinkarnálódhatnak, alakot válthatnak, meg még fél tucatnyi módon lehetnek halhatatlanok… És vannak olyan civilizációk, amelyek nem „szuperek” ugyan, de a tagjaik lazán élnek ötszáz-ezer évet. Nyilván, ők tudnának kezdeni valamit az emberi lények életkorával… de ez eddig nem volt kardinális kérdés a MU-ban.

DH: Bevallom, én mindig York eredettörténetére voltam kíváncsi, amikor is azzal zárul a regény, hogy otthagyja a családját, és hivatásos túsz válik belőle. Tervezel-e hasonló regényt, vagy csak visszaemlékezések során fogunk ezekről értesülni?
AS: Na most az spoiler lenne, ha elmondanám. Igen, lesz egy regény (legalábbis tervezem), amelyben kiderül, mi történt hajdanán Új-Aquitániában, a Ketchikan-palotában… Utalások már vannak rá az Ellopni egy Chagallt-ban, és Az Excalibur keresése második kötetében is. Ez utóbbiban már York is szembesül azzal, hogy van a múltban valami rejtély, és nyilván a következő lépése lesz kideríteni, mi is az.

DH: Mennyire próbálod York életét terelni? Megvannak már végzetének lépcsői, vagy még téged is meglep néha váratlan döntéseivel (mert mint tudjuk, az író csupán papírra veti hőse történetét)?
AS: Yorkot nem kell és nem lehet terelni… 🙂 A helyzet az, hogy az író megteremt egy karaktert a maga eredettörténetével, személyiségével, és próbák elé állítja. Aztán lejegyzi, mit csinál a karakter ezek során a próbák során, és lejegyzi azt is, hova fejlődik.
Vannak elképzeléseim már az első pillanattól kezdve, hogy York életútján milyen változások jönnek, tehát, hogy befejeződik a gilleth-mutáns háború, aztán összefut Jacques de Molay-val, majd elveszti de Molay-t, viszont megtalálja Wulong kalózhajóját és Alice-t… Szóval az életútjának nagy állomásai, főbb szereplői megvannak, a változása viszont bennem is úgy formálódik, ahogy York történetei követik egymást. Nem mondom, hogy könnyű, mert míg Az Excalibur keresésében York negyvenhét éves, abban a regényben, amit most írok, a Négykezes plazmára és energiavetőré-ben csak huszonhárom, így aztán vissza kell lépnem a személyiségének egy őrültebb, nyersebb szakaszába… és ez feltételezi, hogy jobban ismerem önmagamnál is.

DH: Igen, most jelent meg az Excalibur első részének újrakiadása, jön a második, majd jön a Négykezes. Mennyire zavarhatja ez össze azt az ifjú olvasót, aki éppen letette az Excaliburt, és azt mondja, acca nekem a köv megjelenést! Kicsit gondolom, meghökken majd, hogy mi történt az idővonallal. Az új regények írásánál mennyire leszel lineáris, mármint idővonalon? Vagy ez még korai kérdés?
AS: A Négykezes lesz az utolsó első regény… 🙂 Szóval ezután próbálom lineárisan „feltölteni” York életét. Könnyebb lesz nekem is. Mindemellett tervezek egy előszót a regény elé, hogy kicsit eligazítsam az olvasókat, legyenek újak vagy régiek. A Négykezest „belépőnek” szánom York életébe és az Ezredvég történéseibe. Legyen egy kezdő regény, amivel az érdeklődő beléphet a kalandoknak ebbe a sorába. De persze lesz sok új információ a régi olvasóknak is, illetve néhány dolog, amiről később „volt” már említés, itt konkrétan is szerepel.

DH: Mennyivel érzed könnyebbnek, illetve egyes pontokon nehezebbnek egy MU történet írását, mint más munkádnál?
AS: Könnyebb, mert sok másik munkánál élvezetesebb. Lendületből írok, és néha engem is meglepnek a fordulatok. Ez jó. Szeretem ezt az érzést. Másrészt nehezebb, mert annyi megírandó sztori van a fejemben, hogy megterhelő ilyen „lassan” haladni vele. És nehezebb azért is, mert az elindulás óta (húsz év, ugye) változott maga az űroperett is. Szóval a zsánerrel együtt kell haladni, na de mi van, ha ez másfelé vinné el a történeteket? Mit tegyünk a már régi sztorikkal?… Egyáltalán: kell tennünk velük valamit?

DH: A MU antológiák szerkesztésénél, mi a legnehezebb feladat? Mennyire kell belenyúlni a történetbe, mit kell tudatosítanod a szerzőkben a legtöbbször, ha eltérnek az eredeti elképzelésektől, illetve mik azok a momentumok, amik hirtelen villannak be, és érzed, azok miatt nem lehet az univerzumot a szerző kedvére csavargatni?
AS: Igazából sokat megenged a MU-világa. Leginkább a von Anstettenek után persze, addig jóval kötöttebbek a szabályok. Az antológiákat a novellák „széttartása” miatt nehéz egységbe rendezni, hiszen ezer év technikai és kulturális fejlődését ölelik fel. A galaxis felfedezésének és betelepítésének kora ez, olyan, mintha egy kötetbe akarnál szerkeszteni olyan novellákat, amik a vikingektől máig tartó kort ölelik fel az összes földrészen és óceánon. Szóval megannyi kultúra és pillanatnyi civilizációs-állapot egy-egy gyorsan felskiccelt képen. Nincs is sok novelláskötet, csupán négy. Jó merítése mindegyik a világnak, de csak hangulatilag egészíti ki azt. Máshogy nem is tudná.

DH: Valójában hány olyan Ketchikan regényre lenne még szükség, ami elvezetne az időrendben legvégső Ketchikan regényhez?
AS: Számolok. Korai Ketchikan lesz a Négykezes plazmára és energiavetőre. Aztán lezárjuk életének ezt a korszakát, jön de Molay, oda kell a Misztériumjáték folytatása, illetve ami regénnyé egészíti ki a Misztériumjáték történéseit. Eddig kettő. Történetek de Molay-jal, és a végén egy önálló, nagy sztori vele, ez körülbelül ötezer évet ölel fel, Atlantisztól Ketchikanig… Ötnél járunk, és jön a Tündöklő nyár és Alice York életében. Ők megtalálják Wulong kincsét, plusz Az Excalibur keresése folytatásaként van egy komoly időutazásunk Arthur korába. Aztán jön Milton Byrne, és a végén együtt a nagy csapat…számoltam. Minimum tíz.

DH: A Bowman történetek egy ideje nem folytatódnak. Miért?
AS: Kiadó, lehetőség, idő…

DH: Tegyük fel, hogy minden adott. Mielőtt leülnél megírni, mindenképpen konzultálnod kellene Fonyódi Tibivel? Mert gondolom, egy eléggé fontos pillanatnak ígérkezik, amikor első Anstetten trónra ül, és bizony szerintem sem mindegy, hogy csasztuska szól a háttérben, vagy helyben toporgóst jár a földi nemesség, és kinek a hintója lesz tökből.
AS: A Bowman-sorozat – Sötétség előtt és Árnyak ébredése – nem jut el a von Anstettenek trónra kerüléséig. Ott végződik, hogy a sárkány, akit később I. von Anstettenként ismer meg a világ, kinyitja a szemét, és a Bowman testvérekre pillant… A többi Fawcett kolléga biznisze 🙂

DH: Szedj össze nagyjából öt olyan dolgot, amihez egy MU történetet írni akaró szerzőnek mindenképpen tartania kell magát!
AS: A regényekben olvastak. Ebben benne van legalább ötven. Na jó, a viccen túl: legyen fordulatos, kalandos, elgondolkodtató, szórakoztató, legyenek hiteles, életteli karakterek, jó szövegek, dialógusok, mondattanilag és nyelvtanilag legyen rendben. Nem nagy kérés, ugye?
DH: morr-morr 🙂

DH: Szerinted melyik történet lenne meghatározóbb? A Kivándorlás kora (ie. 30000), vagy Atlantisz pusztulása?
AS: Jelzem, hogy ez a kérdés bennfentes információnak bizonyul, aminek a kiszivárogtatását a tőzsdén büntetik… A Kivándorlás az egész galaxist érintette, az szerintem egy normál terjedelmű regényben feldolgozhatatlan lenne. Atlantisz „csak” a Földre van hatással. De ettől persze nem kevésbé fontos, mi történt ott – már persze a Mysterious Universe világa szempontjából.

DH: Mit tervezel következő York Ketchikan történeteknek? 
AS: A Négykezes plazmára és energiavetőre. Félig készen van, azaz négyszázezer leütés itt pihen a winchesteremen. Nagyobb lélegzetvételű mű lesz. Utána végre el kellene indítani Yorkot és Jacques de Molay-t valami világfeltáró küldetésre… Mondjuk, a Vatikán falai közé.

DH: A cím eléggé vicces. Ez utal valami olyasfajta kényszerű kooperációra a regényen belül, ami York akarata ellen való, mégis meg kell tennie? Mert ahány fegyver, annyi célpont…
AS: Utal. A regényben nem mindig az az ellenség, aki ötven oldallal korábban az volt, és nem is az, aki ötven oldal múlva lesz. És a halottak visszatérnek. De majd megírom, becsszó , és elolvasható lesz.

DH: Most egy vicces kérdés következik: ha Ketchikannek választania kellene: mit tenne meg elsőként a felsoroltak közül, mit alapos megfontolás után, és mi az, ami miatt jól pofán vágná a kérdés feltevőjét?
– Elrabolja Shaw húgát,
– Beöltözik Merlinnek, és előadja magát Shaw előtt
– vagy realitásváltó képességének hála női alakot formálva elcsábítja ifjúkori önmagát?
AS: Nem vált realitást idősen, mert időközben szembesült a realitásváltás démonaival. Az utolsó tehát kiesős. Nem cosplay-típus, ezért a második verziót is kivenném. Nőt meg minek raboljon? Mennek azok vele, vagy azért mert kedvelik, vagy mennek utána, mert jól pofán akarják verni…. Szóval elsőként, vagy akár alapos megfontolás után sem tenné meg egyiket sem; hülye kérdések miatt meg nem verekszünk… Más lehetőség nincs?

DH: Akad. Bár nem szeretem, ha valaki kitér a kérdés elől. Ezért valószínűleg majd megint fotót fogok shoppolni :). 
Mit tennél, ha megtudnád, York a Földre érkezett, és morcos?
AS: Én? Szereznék piát, és leültetném sztorizgatni. Nem mesélt el még mindent…

Amit tudni akartál Shaw-ról, de sosem kérdezted – interjú Harrison Fawcett-tel

– Húsz éve jelent meg az első Brett Shaw történeted A galaxis császára című Cherubion antológiában. Mennyit láttál előre akkor a főszereplő életéből?

Semennyit. Máig birtokomban van annak a levélnek a fénymásolata, amit 1997 őszén Nemes Istvánnak írtam, mintegy csatolmányként aHogyan legyünk Sherlock Holmes? kéziratához. Abban írtam, hogy „reményeim szerint” A galaxis császára antológiába szánt hosszabb novellám egy tervezett sorozat nyitódarabja. Pár héttel később beszéltünk telefonon és Nemes azzal kezdett, hogy ne tápláljak hiú reményeket, majd az olvasói visszajelzések alapján kiderül, hogy Brett Shaw-ból sorozat lesz-e vagy sem, ami abszolút érthető, hiszen a könyvkiadás még húsz évvel ezelőtt sem számított karitatív tevékenységnek: akkor is a piac döntött. Nos, történt, ami történt… Azt követően találtam ki Brett Shaw múltját, családi hátterét és a von Anstettenek világát, miután lehetőséget kaptam egy Shaw-kisregény írására, ez lett az Ópiumkeringő. Sikerült vele meglepetést okoznom, tudniillik a Cherubionnál arra számítottak, hogy a soron következő sztoriban ott folytatom, ahol befejeztem: Shaw biztonsági őr egy luxusűrhajón és nyilván egy nagyobb volumenű ügyben exponálja magát. Hát nem! Jött a pali testőrmúltja és a fél galaxist uraló sárkányok krónikája. Innentől nem volt megállás.

– Milyen olvasmány- vagy filmélmények, esetleg a környezetedben élők karakterei adták az ihletet a szereplők és a környezet megteremtéséhez?

1998-ig gyakorlatilag az összes klasszikust, sőt mindent olvastam, ami a zsánerben magyarul megjelent, ráadásul ’79 óta nagy Star Wars-fan voltam. Már nem vagyok az. Filmes vonalon a space fantasynak simán eladhatóCsillagok háborúja volt, ami magával rántott, na és James Bond és a westernfilmek világa, hangsúlyozottanSergio Leone mozijai, közülük is az A Jó, a Rossz és a Csúf!, amit, ha nem láttam ötvenszer, akkor egyszer sem. Irodalmi vonalon az olyan ponyvák voltak mérvadóak, mint Karl May és Rejtő Jenő regényei. Megjegyzem Brett Shaw-nak nincs markáns előképe a honi scifi irodalomban. Az ezredes egy klasszikus space opera-hős, a zsáner fénykorában, ami az ötvenes-hatvanas évek Amerikája, ezeket a nem túl fajsúlyos irodalmi alakokat nevezték WASP-nek (fehér, angolszász, protestáns), feladatuk mindössze annyiból állt, hogy meg kellett menteniük a nőt a szörnytől és/vagy a Földet vagy mindkettőt, az ezredes tehát annak a tanítványi láncnak a honi képviselője, melynek legerősebb tagjai Buck Rogers, Flash Gordon vagy a „német felmenőkkel” rendelkező Perry Rhodan. A szereplők megalkotása nálam olyan egyszerűen megy, mint egy észak koreai választási küzdelem: körülnézek! Brett Shaw és John Michael Kerwin (Katedrális-sorozat) kivételével minden karakteremet élő személyről mintáztam. A Brett Shaw-sorozat emblematikus alakja Paul Wittgen például a tulajdon öcsém, akit azért nem vettek fel a Francia Idegenlégióba, mert a Légió(!) pszichiáterei túl agresszívnek találták – mindent elmondtam róla. Az Ópiumkeringő Veronica d’Morney-jét például Rebecca De Mornay amerikai színésznő ihlette, akkoriban őt favorizáltam, Tess Gordon (Katedrális) alakjául Erica Bella pornószínésznő szolgált, ha egy őrültet kell megmintáznom, többnyire Szélesi Sándorra gondolok írás közben. Sándor tudja ezt és nagyra értékeli.

– Miért katona lett Shaw?

Olyan karakter kellett, aki közel van a tűzhöz, aki bejáratos a von Anstettenek udvarába, a császár bizalmasa. Adta magát a helyzet, hogy testőr legyen. Az, hogy történetesen ki az apja, hogy milyen intim kapcsolatot ápol a császár legidősebb lányával, hogy anno eltűnt a húga, már a karakter további dimenzióit jelenti.

– Amikor Shaw világa kiegészült York Ketchikannel Mysterious Universé, mi változott meg?

Megjelentek a tilalomfák, hogy mit lehet, mit nem lehet. Szoktam mondani, hogy könnyebb helyzetben vagyok, mint a többi MU-alkotó, mert a kronológiában mindenkit megelőzök: Shaw a 27. században élt, a Katedrális-regények kiindulópontja pedig a 23-24. század fordulója; nekem tehát nem kell foglalkoznom azzal, hogy mi történik 300 év múlva, viszont engem mindenkinek figyelembe kell vennie. Két eklatáns példát mondok. A Brett Shaw-sorozat korai darabjaiban (mondhatunk első kiadásokat is) a hasamra ütve dobálóztam a felderített és gyarmatosított galaxis távolságadataival, ötvenezer fényév, nyolcvanezer… aztán a MU világának kialakítása közben szükségessé vált a fokozatossági elv betartása: visszavettünk a fényévekből és a von Anstetten-i birodalom monumentalitásából; ha a 27 század végére már mindent meghódítottunk, akkor más MU-írók karaktereinek alig marad „kozmikus mozgástere”. Ezt mindenképpen rendbe kellett rakni. A másik a tematika. A Hosszú út a trónig, bébi tulajdonképpen a napjainkban divatos háttérhatalom-elméletek paródiája, és az első magyar reptilián-regény. Mindig is szerettem volna egy ilyet írni. Na most, ha én a regényben a Mysterious Universe teljes világára vonatkozóan állítok olyat, hogy a látható világunkat a háttérbe húzódó gyíkemberek irányítják és a Mysterious Universe-ben ők mozgatják a szálakat, és ez mindig is így lesz, akkor Szélesi jogosan vághat hozzám hat üres borospalackot és az SF-portálon maximum a kétsoros nekrológom fog megjelenni miután létsíkot váltok, arról nem is beszélve, hogy F. Tóth Benedek már másnap ír egy cikket, hogy valójában én nem is léteztem… Hogy lehet ezt kezelni? Hát úgy, hogy azt állítom Daesh népe csak a von Anstettenek érkezését készíti elő (lehet ez sem igaz) és ha egy másik művemben arra teszek utalást, hogy ezt a háttérhatalmat a Katedrális még az összeomlása előtt felszámolja, a továbbiakban senkinek sem kell gyíkokkal küzdenie. Amúgy a teljes igazság benne van Perenelle Flamel ezer oldalas naplójában, amit a Katedrális 500 évre titkosított… Nyilván létezik olyan konstrukció a kiadómnál, hogy a titkosítást feloldják, de erről ne engem tessenek kérdezni.

– Űroperett vagy hard SF? Melyiket olvasod, írod szívesebben? Lehetne-e hard SF Shaw-ból?

Shaw eleve hard, hiszen kemény… Komolyra fordítva a szót: Shaw egy klasszikus űroperett-hős és az is marad, maximum annyi változik regényről-regényre, hogy egészen más, összetettebb, aktualizáltabb sztorikkal jelentkezik. Elég egymás mellé tenni mondjuk az Ópiumkeringőt és a Hosszú út a trónig, bébi-t, utóbbi a stílusjegyek ellenére komoly társadalmi és hatalomtechnikai kérdéseket feszeget, másrészt egy évszázadokon át tartó utazás az európai kultúrtörténetben. Vele ellentétben az Ópiumkeringőegyetlen kérdést feszeget: mikor jön az ötödik magyar kiadás és az első angol? Szorosan idetartozik, hogy az összes Fawcett-regény mintegy üzenetként is értelmezhető a pályakezdők számára, nem is annyira a művek, mint inkább a piaci hatásuk. Nem fogok nagy újdonságot mondani, de a regény egy termék. Hogy értsük: írtam valamit, amivel még húsz év múlva is pénzt keresek. Ha valaki nem csak azért alkot, mert a végterméket meg akarja mutatni anyunak, vagy feltenni a blogjára ingyér’, akkor ezen gondolkodjon el. Hard és egyebek. A Shaw-történetekben sosem, vagy csak érintőjelleggel jelenik meg a tudomány, a ponyvairodalom ugyanis nem intellektuális szórakoztatás. Ki a faszt érdekel, hogyan működik Luke fénykardja?! Lucas is ott szúrta el az egészet, mikor magyarázni akarta az Erőt a midikloriánokkal. A klasszikus űroperettben nem magyarázzuk a tárgyakat, hanem használjuk. Megjegyzem, a könnyű műfajt sokkal nehezebb magas színvonalon művelni, mint a zsáner bármelyik más területét, de ezt Karinthy óta tudjuk, aki humorban nem ismerte a tréfát. Kérdésedre válaszolva: írni mindenképpen az űroperett, olvasni ez is, az is, de mostanában, vagy inkább évek óta, az úgynevezett „new space operát” favorizálom, ami nem más, mint a hard SF feltöltése életszerű karakterekkel és épkézláb történettel s mindez monumentális háttérrel tálalva. Nem egy spanyolviasz, gyerekek. Kiket olvasok szívesen? Hamilton, Simmons, Morgan, Reynolds, a magyarok közül Howard, Walden ésSalty. Más scifit nem olvasok, nincs is rá időm. Nem mellesleg ötven éves korom óta tematikus éveket tartok, a forgatókönyvek írásához nélkülözhetetlen szak- és háttérirodalom vagy adaptálandó mű mellett kizárólag egy max. két témában mélyedek el. Tavaly Szent Erzsébet életével és a náci okkultizmussal foglalkozó műveket olvastam, idén a teljes Szentkuthy Miklós életművet elolvasom, lévén, hogy 2018-ban emlékezünk halálának harmincadik évfordulójára. Ha már szóba hoztam: a Szent Orpheus Breviáriuma öt kötete például olyan szintű összefoglalója az egyetemes emberi kultúrának, amely példa nélkül áll a világirodalomban. Csak halkan mondom, tipikus önképzavarnak tekintem, ha valaki negyven éves kora fölött kizárólag scifit ír vagy olvas, vagy scifivel „foglalkozik”; mindez egy súlyos mentális betegség legelső jele és kezelésre szorul.

– Az utolsó Shaw történet tavaly jelent meg, ez a Hosszú út a trónig, bébi. Ha valaki visszakeresi az interneten, az elmúlt másfél évtizedben fél tucatnyi regényötleted is futott ezen a címen. De csak egy lett regény. Hova tűnnek a kitalált Shaw-ötletek?

Nem tűnnek el, bent vannak a fiókomban… pontosabban szólva olyan lemezeken és pendrive-okon őrzöm őket, melyekről magam sem tudom, hogy hol vannak. De vannak. Olyan négy-öt komplett Brett Shaw történet létezik vázlatban, bármelyikből simán összedobok egy regényt, a címeket tudom mondani kapásból:Minden bolygón jártam már, Mozgó alkatrészek egy nőben, Egy Djokics gyermekkora, Baelbac, Robbanó napok fiai, Perenelle Flamel naplója. A cím nekem kiemelkedően fontos, addig egy betűt sem vagyok hajlandó leütni amíg nem tudom a címet, amit csak ritkán változtatok meg. Maga a cím – Hosszú út a trónig, bébi – már 1999-ben létezett, egy Cherubion antológia reklámoldalán olvashattuk először. Valóban legalább két egymástól minden elemében különböző sztori tartozott hozzá, de ahogy teltek-múltak az évek és világossá vált, hogy Shaw-nak találkozni kell a fénykorát élő Katedrálissal, és az eredetileg Katedrális folytatásnak szánt „alkimista regényemet” kezdtem favorizálni. A koncepció 2016 márciusára állt össze, a regény megírása mindösszesen negyvenkét napot vett igénybe napi 10-12 órában; az egész szinte jelenetről jelenetre évek óta megvolt a fejemben, csak le kellett írni.

– Miben volt más húsz évvel ezelőtt a Magyarországon olvasható sci-fi, mint ma?

Magyar vonatkozásban javult a színvonal. Markovics, László és Antal munkásságán érződik, hogy angolul olvasva próbálnak lépést tartani az angolszász írókkal. Sajnálom, hogy két utóbbi nem publikál évről-évre folyamatosan. Hackett egy külön kategória. Botonddal kapcsolatban néha úgy érzem, hogy őkelme a vakok közt félszemű a király tipikus esete, meglehet, hogy ő a kortárs magyar tudományos fantasztikum Hosszú Katinkája, aki sokkal jobb lenne, ha megszorítanák. De ehhez itthon senki sem veszi a fáradtságot, vagy nincs hozzá tehetsége, vagy nincs kellően inspirálva, vagy e három együtt. Szélesi „visszavonulását” is sajnálom, de megértem, hogy hozzám hasonlóan ő is forgatókönyvezik, másrészt ha van ideje irodalomra, inkább lovakat öl vagy romákat futtat… esetleg fordítva. A lényeg, hogy a Szörnyeteg a hajtóműben óta nem írt mainstream scifit. Az olvashatóság másik része a tematika magyarul megjelent részére vonatkozik. Nos, a kiadóknak hála bőséges a kínálat, minden olyan regény megjelent magyarul, ami engem érdekel.

– Ha ma találnád ki Shaw-t, mennyiben lenne más?

Pontosan annyival lenne több és jobb a karaktere, mint amennyi különbség van az Ópiumkeringő első és utolsó kiadása közt a főhős tekintetében. Másrészt Shaw humora sokkal inkább a szerző élettapasztalatából táplálkozna, mint a fiatalkori cinizmusából.

– Miben más ma Fonyódi Tibor / Harrison Fawcett, mint húsz évvel ezelőtti énje?

Az előbb adtam meg a választ… Ja, ahogy Attila is mondta, nem a hun, hanem a másik, hogy szaporodik fogaim közt az idegen anyag… példának okáért ma már képes vagyok tíz oldal után letenni egy könyvet, ha nem tetszik. Ötven fölött a B-oldal forog, nincs ám sok ideje az embernek az olyan lektűr-merényletekre, hogy az „űrállomás a levegőbe repült”… Arra meg nem hivatkozhatok, hogy majd a következő életemben bepótolok mindent, mert újjászületvén lehet, hogy 160 évig csak egy kibaszott teáskanna leszek egy berlini mecsetben.

– Mi lesz Brett Shaw-val (vagy éppen a Mysterious Universe-szel) a következő húsz évben?

Ha nincs a tizenhárom éves szünet a Jó nap ez a halálra és a Hosszú út a trónig, bébi között, akkor nem kilenc Shaw-sztori lenne, hanem – lehet – tizenkilenc, tehát nem mondhatom azt, hogy az első húsz év az írásról szólt, nyilván lehettem volna sokkal aktívabb. Most hagyjuk, hogy milyen kreatív energiákat von el tőlem a forgatókönyvírás. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy az első húsz év az írásról szólt, a következő évek meg az eladásról. A kilenc Brett Shaw közel tucatnyi új kiadásban jelent meg eddig, a Hosszú út egy évvel a megjelenése után túl van az első utánnyomáson, szerződtem a második, puhafedeles kiadásra, évek alatt felépült egy komplett világ, amit szeretnék nemzetközi szinten is megmérettetni, horribile dictu most már nem csak forgatókönyvírással szeretnék sok pénzt keresni. Az ügynököm jelenleg egy torontói és egy baltimore-i kiadóval áll tárgyalásban, majd meglátjuk mire jut. Életem során legalább hat külföldi ajánlatot kaptam, egyedül a franciát fogadtam el (Le Chamane d’Attila, Pygmalion, Paris) Nézzük az alkotói oldalt! Vannak határozott elképzeléseim a folytatásról – lásd a sorolt címeket −, ha ezeknek az elképzeléseimnek és a kiadóm által kínált pénzügyi konstrukciónak lesz közös halmaza, akkor készül új Brett Shaw, komolyan tervezem például a Korona hatalma folytatását. Ha már szóba került a restancia: a Katedrális bukását (apokalipszisét) is meg kéne írnom, mert amíg ez a monumentális sztori nincs papíron, Szélesi sem tud tovább lépni a Bowmann-sorozatával.

Interjú Dave Howarddal

Interjút közölt Dave Howarddal (Mészáros László)  az SFportal.hu a szerző most megjelent regénye – A Démoncsászár fejvadászai – Brett Shaw küldetés – kapcsán.

Az interjúban az elsőkönyves szerző a Mysterious Universe-hez fűződő viszonyáról beszél, illetve felvillantja a regény születésének körülményeit. Mesél a terveiről is, a már kész, de egyelőre kiadatlan regényekről és hogy mit szeretne még a közeljövőben. Egy biztos: termékeny íróról van szó, akinek számos munkájával találkozhatunk még.

Az interjú elérhető itt.

HAMAROSAN!!!
Megjelent