Anthony Sheenard: A holtak galaxisa – részlet

A Tuan kiadó gondozásában megjelent Anthony Sheenard A holtak galaxisa című Mysterious Universe-kötete. York Ketchikan soron következő kalandja a Doolhofi Istencsászárságtól egészen a Tejútrendszeren túl vezet egy különleges régészeti felfedezés nyomában. Alább egy részletet közlünk a regényből.

Amikor York Ketchikan körül régi barátok tűnnek fel, rendszerint hamar feje tetejére áll a világ, de legalábbis pár bolygó biztosan. A holtak galaxisa című regényben a Nagy Magellán-felhőből érkezik egy szupercelluláris-hívás, amelyben gyerekkori túsztársa arra kéri, hogy nézzen utána egy több ezer éves, eltűnt madárszobornak a műkincs-kereskedelem feketepiacán. Mire Ketchikan megtalálja a szobrot, a barátjának nyoma vész. Kisvártatva megtámadják őt is, majd kiderül, hogy halálos beteg lett, és pár napja van csupán hátra az életből, amit egyre sűrűsödő emlékezet-kihagyások tarkítanak.
Mivel azonban a betegség és a szobor között összefüggés lelhető fel, Ketchikan újult erővel és némi császári támogatással indul kideríteni, hogy miféle fertőzés gyűrte le és milyen erők működnek a háttérben. Végül rá kell jönnie, hogy a brutálisan kegyetlen gilleth-mutáns háborúban átélt két évtized óvodai játék volt csupán ahhoz az összecsapáshoz képest, amibe a madárszobor miatt belecsöppent.

York Ketchikan most a megszokottnál kicsit komorabb történetben villantja meg elszántságát és kitartását, amely keresztülvezeti a galaxison, sőt túlviszi annak határain…

Anthony Sheenard hatszoros Zsoldos Péter-díjas szerző, akit 2007-ben az Európai SF Társaság a legjobb európai science-fiction szerzőnek választott. Új regénye lapjain a már jól ismert kalandor, York Ketchikan történetét fűzi tovább, hogy még közelebb kerüljünk a harmadik évezred sorsfordító, végső napjaihoz.

>>> A kötet 35% kedvezménnyel megrendelhető a Tuan webshopból!

5.

A párbaj

 1.

 Ahhoz, hogy reggel ötre ott legyek, és természetesen, hogy párbajhoz illő öltözéket vegyek magamra, fel kellett kelnem éjfél után két órával. Nora épp a másik oldalára fordult, amikor elindultam. Adtam neki egy csókot, mire ő félálomban kedveskedve fejbe ütött, azt hiszem, meg akart simogatni, csak aztán elaludt a mozdulat közben.

De lehet, hogy tévedek, és haragudott rám, amiért kockára teszem az életemet holmi hülye leckéztetésért.

Két párbajsegédem az űrreptéren várt rám. A néptelen bárban ücsörögtek és reggeli szíverősítőjüket iszogatták. Mindkettőjüket a Romlás szigetéből, Garry bárjából ismertem, együtt szoktuk mulatni az időt. Dan Holding csempész volt, szőke és mindig bőrkabátban, bőrnadrágban, bőringben járt; Ian Langson pedig riporter, és több zselét kent a hajára, mint amennyit tenyérnyi ezüst övcsatja nyomott. Jó fiúk voltak és összeillettek, Dan sokszor megdumálta Iannal, hogy mit hoztak ő és társai a Doolhofra, Ian pedig utána nyomozott a dolgoknak, és aztán együtt ittak a végkimerülésig vagy az első mutáns bombázóig, akire aztán egymással versenyezve ráhajtottak.

– Meleg lesz – mondtam a bárban Dannak, amint megpillantottam fekete szerelésében. – Rád fog égni a ruha.

– Hidd el, hogy neked még melegebb lesz – morogta Dan. – Ebben a baromságban párbajsegédként is őrültség részt venni.

– Minden a gépben van – szólalt meg Ian. – Mehetünk már?

– Mehetünk!

– Én vezetek!

Apró, négyszemélyes helyből felszálló kis röppentyű volt, amin mentük: másfél óra kellett, hogy átszeljünk egy fél földrészt és egy fél óceánt. A negyedik személy helyén száz akna pihent ütésálló műanyagdobozokban.

Félúton, amikor a dobozok fele már az én ölemben volt, másik fele pedig Dan nyakában, elvettük a kormányt Iantól. Borzasztóan vezetett, legalább fél tucat viharmadarat elütött.

Egy fél órával a kitűzött időpont előtt érkeztünk meg, de a Da’sandra családot nem lehetett megelőzni. Egy űrnaszád lebegett a korallzátony felett, vagy tizenötször akkora volt, mint a kis homokos szigetecske: a katonák nyilván nem röppentyűn érkeznek.

– Nem kellett volna komolyabb járművel jönnünk? – kérdezte aggodalmasan Ian. – Egy lövés, aztán gépestül, mindenestül úgy elkeveredünk a homokban, hogy senki nem tudja kiválogatni melyik porszemcsékből álltunk valaha.

– Akkor mindannyian elszállunk.

– Miről beszélsz?

Egy félbeszelt golyót helyeztem ki a műszerfalra.

– Mi ez? – kérdezte még aggodalmasabban Ian.

– Egy Bumm.

– Bumm?

– B-bomba.

Dan automatikusan a kilincsre helyezte a kezét.

– Hát rohadjon le a kezed, York! Ha tudom, milyen társaságba hívsz, inkább elmegyek a lebuktatott orgazdák éves báljára. El nem hiszem, hogy képes vagy egy földrészre vinni minket egy B-bombával… Neked teljesen elment az eszed, és nyilván vissza sem fog térni, mert már egy másik galaxisban van.

Dan nem véletlenül volt ideges. Még ugyan nem sikerült a Nagy Bumm egydimenziós energiáját létrehozni, de a tudomány lépésről lépésre közelített hozzá. Sikerült például fegyvert csinálni az elmélet alapján: elég volt hozzá egy borsószem méretű helyen kvark-gluon plazmaállapotot létrehozni. Ehhez csupán egy olyan helyre kis burkot kellett kifejleszteni, ami nem olvad szét, amikor tíz a harmincadikon hőmérsékletre hevül belsejében a kicsavart, bekevert és felrázott mini-világegyetem. Ha ezt a borsószemet feltörjük, egy bariogenezis nevű folyamat során felfúvódik, mint tizenötmilliárd évvel ezelőtt a kozmoszunk. A fegyver konstruktőrei azonban korántsem léteztek isteni erővel, és bár nagyképűen B-bombának nevezték el szerkezetüket, azért az „csupán” tízmilliárdszoros tágulást volt képes produkálni.

Bár azt rebesgetik, valamelyik faj már megalkotta a tökéleteset, amely a világegyetem Planck-korszakát sűríti egy atomnyi helyre. Azzal aztán egy egész galaxist el lehet pusztítani, és azonnal újrateremteni egy másikat.

Remélhetőleg azonban van egy náluk még fejlettebb faj, aki odafigyel rájuk.

– Valóban egy B-bomba? – kérdezte oldalt pislantva Dan. A zátony mellé szállt le a vízre. De csupán fél lépés volt a part.

– Aha.

– A Da’sandrák tudnak erről?

– Hát, mostanra már meg kellett kapniuk az üzenetemet.

– Mennyiért adod el, ha túl vagyunk ezen?

– Nem szívesen teszem, csak ha megmondod, hova kell. Egy ekkora szerkezettel egy fél földrészt el lehet pusztítani, és nem szeretném, ha a nevem a rosszfiúk címszó alatt kerülne bele a történelemkönyvekbe.

– Mióta vagy ennyire erkölcsös?

– Amióta anya szült.

A röppentyűnkkel megültünk a hullámok tetején. A kopár sziget közepén három szálfaegyenes alak várta, hogy kiszálljunk. Le sem tagadhatták volna, hogy katonák, nem a felkelő napot csodálták, hanem a leszállásunkat követték nyomon.

Régen néztem tükörbe, vajon melyikünk a szebb?

2.

 Beugráltunk a bokáig érő vízbe, és kigázoltunk a partra. Mire felkaptattunk a szigetet kettészelő üres homokdombra, nagyjából meg is száradt a lábunk. Hidegen üdvözöltük egymást a két Da’sandrával és a harmadik, ismeretlen párbajsegédjükkel, akinek olyan méretű bajsza volt, hogy nyakkendőt lehetett volna kötni belőle. A bajusz fölül komor, világoskék tekintet meredt rám, amitől úgy kellett volna éreznem magam, mintha a világegyetem legnagyobb gazembere lennék.

– Mondom a játékszabályokat – kezdtem, miután Alexis Da’sandra szemén láttam, hogy esze ágában sincs jobb belátásra térni. – A szigetet félbevágja ez a mesterséges dombocska, amit a minap alakíttattam ki az embereimmel. Itt fognak elhelyezkedni a párbajsegédek, és ennek a tövéből indulunk el majd mi is, de ellenkező irányba. Fontos, hogy nem szabad látnunk egymást.

– Ennek mi az értelme? – mordult rám a bajuszos párbajsegéd.

Rámutattam az aknákra.

– Becsületesen megfelezzük az aknákat. Válasszanak ki ötvenet, azután számolják meg az enyémet, hogy megbizonyosodjanak róla, nekem sem jut kevesebb. Mozgásérzékelővel és időzítővel egyaránt fel vannak szerelve, ezen kívül távirányítással is fel lehet robbantani őket. Hatókörük öt méter. Ássák el őket olyan formációban, olyan rendben a sziget egyik felén, ahogy az jól esik. Én is ezt teszem a segédeimmel a másik oldalon. Aztán élesítjük őket, és itt találkozunk egy óra múlva, pontban hatkor. A feladat az lesz, hogy épségben el kell jutni egymás aláaknásított területén a vízpartig.

– Ez nem párbaj! – fortyant fel az idősebb Da’sandra.

– Ha mindketten épségben elérnénk a partot, akkor elindulunk visszafelé. Addig sétálgatunk, míg az egyikünk fel nem robban.

– Ez őrület! Nevezzen meg egy lőfegyvert vagy kardot!

– Ezzel szolgálhatok csak – vontam vállat. – Mennek vagy maradnak?

– Maradok – döntött Alexis Da’sandra határozottan, és nem nézett az apjára, hogy jelezze, ő dönt, nem más. – Illetve megyek a partra magával.

Bólintottam felé.

– Rendben. Válasszanak aknát! És az indulási pontot hagyják szabadon!

– Mi lesz a személyi pajzsainkkal?

Korábban végiggondoltam ezt is.

– Amennyiben bármelyikünk a túlélésre használja, úgy az ellenfélnek jogában áll bármikor és bárhol megölnie. Megfelel ez önöknek?

Alexis Da’sandra kurtán bólintott, majd nem habozott, egy szó nélkül felemelt egy egész tornyot az dobozokból, és elindult. Megkezdődött az aknák kihelyezése.

Egy óra múlva készen voltunk, és kezünkbe kapva a távirányítókat, felálltunk egymásnak háttal a dombocska két ellentétes oldalán. Indulás előtt elmondtam Alexisnek, hogy egyesével találomra is felrobbanthatja az aknáit, de megvárhatja azt is, míg rájuk lépek. A fiú bólintott, azt hiszem, jó szerencsejátékos lenne belőle. Ha túléljük, jusson eszembe, hogy ajánljam neki a kártyát!

Kiürítettük zsebeinket, és letettük a fegyvereinket. Vonatkozott ez a késekre is, nehogy babrálhassunk a kioldószerkezeten.

Herberd Da’sandra adta meg az indulásra a jelet. Akkor már érezni lehetett a nap melegét, az árnyékaink szinte szemmel láthatóan rövidültek, és friss tengeri szellőt fújt arcunkba a szél.

Végül is jó nap ez a halálra.

1 002 hozzászólás to “Anthony Sheenard: A holtak galaxisa – részlet”

HAMAROSAN!!!
Megjelent