Dave Howard: Angyalok és tolvajok – részlet

“Mert mindennap megmenti valaki a világot.”

IV. von Anstetten

I.

1.

2654. Föld, Franciaország

Angyalok küzdöttek egymással a Porquerolles-sziget tölgyfaerdejében.

A Franciaországhoz tartozó sziget fái között a szürkület felért a sötétség visszavonhatatlan ígéretével. A tölgyfák az égre törtek, a természet óriási oszlopokon álló katedrálisát alkották, amiben a levelek megszűrték a maradék napfényt, és sejtelmes árnyékokat vetettek a küzdőkre, akik táncoló lidércfények mögött rejtőztek.

Hatalommal bírtak, érezték egymást, valahol a zsigereik mélyén, de ugyanez a hatalom arra is képessé tette őket, hogy elrejtsék energiájukat a másik elől. Lehunyt szemmel is láttak, elméjük előtt tisztán rajzolódott ki környezetük. Nem lélegeztek, a levegő mégis átjárta a tüdejüket. A talaj felett lebegtek, mozdulatlan szárnyakkal.

Származékok voltak, egy csodás faj korcsai. Egymás elválaszthatatlan részeként születtek, összeforrt egységeként a végzetnek, ami mégis az előre elrendeltetés egy apró hibája volt csupán. Arcuk egymás tükörképe volt. A szívük egyszerre vert.

Egyikük sikeresen a másik hátába került. Amikor meglátta, felemelkedett, majd a magasból vetette rá magát a rejtőzködőre. Ellenfele hátára zuhant, megragadta, fogaival a vállába mart, és megízlelte a vért. Vörös volt, mint az emberé, de nem sós, inkább édes, mint a méz. A száján elkenődött folt gyorsan barnult, végül elfeketedett.

A támadónak egy könyék csapódott a füle alá, elengedte áldozatát. Birokra keltek egymással, mint sokszor az évszázadok folyamán, még mindig a Földhöz kötve.

Polyneikes lelke a gyűlölet pöffeszkedő királysága volt, élvezte, miként okozhat fájdalmat és szenvedést, és onthat vért, amit megízlelhet.

Eteokles kénytelen volt felvenni vele a harcot, pedig a békevágy szelíd báránya volt, vérző mártírja közös sorsuknak.

Évezredek óta tartó életük során számtalanszor megküzdöttek már, olykor egyikük állt közelebb a győzelemhez, olykor a másik, de a totális győzelmet egyszer sem tudták megszerezni.

Eddig.

Már csak egyetlen dolog hiányzott hozzá, hogy beteljesítsék végzetüket.

A vérfoltos ajkú Polyneikes felüvöltött a fák rejtekében. A másik dühödt választ kiáltott rá, és a vállát markolászta ott, ahol kiharaptak belőle egy darabot. Érintése nyomán gyógyító energiák keltek életre, hús töltötte ki a sebet, amely behegedt, majd összeforrt.

Eteokles tudta, hogy merre rejtőzik ellenfele, és egy fa törzsét átütve ugrott neki. Pozdorjává zúzott mindent, ami az útjába került, mégis képtelen volt komolyabban megsebezni. Megragadta az arcát, majd maga előtt tartotta, amíg a föld felé zuhantak.

Avar verődött fel körülöttük, amikor becsapódtak. Polyneikes a földre tette tenyerét, mire a talaj folyni kezdett körülöttük, ők pedig elmerültek a nedves, fekete sárban, le az erdő fáinak szerteágazó gyökerei közé.

A mélyben félig anyagtalanul, félig szellemszerűen folytatták a küzdelmet, egymásra ordítottak, a hangnak azon a szintjén, aminek nem állta útját sem föld, sem kő, sem szerves anyag. A föld alatti tágasabb üregekben és barlangokban aztán ez a hang misztikus ragyogó fehér fénnyé változott, és megperzselte őket is, miközben a barlangfalak felszíne feketére égett.

Sikollyá szélesedő hangjukban nem volt értelem, csupán az ősidők óta felhalmozódott gyűlölet. A minden ismert korlátokon túllépő mentális kisülések olyan fájdalmat okoztak, mintha elevenen tépték volna szét őket.

A sötét lelkű származék emberi építmények földbe süllyedt romjaira talált. A Porquerolles-sziget nem volt annyira messze a szárazföldtől, hogy az építőknek túl nagy kihívást jelentett volna ide jutni, és a hitük szerint felépíteni azt, ami mára csupán emlék, elfeledett mementója volt létezésüknek. Polyneikes nem érzett tiszteletet irántuk, elismerést még kevesebbet, de egy precízen faragott kőtéglát kiemelt a falból, és elégedetten nyugtázta, hogy jó fogást talált rajta. Amennyire képességeitől tellett, változtatott a tégla anyagszerkezetén, majd ellenfele felé hajította. A becsapódó lövedék célba talált, aminek a nyomán Eteokles bal felső karja eggyé vált a talajjal. Odaszegezte a kőtégla, mintha ragacsos enyv lenne, ami nemcsak a bőrét ragasztotta az üreg falához, hanem a húsát és a csontját is fogva tartotta. A válla eggyé vált a földdel, és a folyamat folytatódott volna, ha nem ismerte volna a metodikát, és nem lett volna képes szabadulni tőle. Nyúlós kenetként távozott belőle az oda nem illő anyag, amikor Eteokles felfelé menekülvén egy pinceszerű helyen találta magát, és megszabadulhatott ellenfele mágiájától. Körülnézett. A felső szint leomlott részeit kitöltötte a föld, a mennyezetből gyökerek lógtak, amik között vékonyra sikerült egérjáratok leomlott üregeit látta. A falak mentén elégett, üszkös fabútorok maradványai roskadtak magukba a pókhálóból szőtt szemfedő alatt. A férgek, bogarak, a poshadt levegő, és az elhasznált évek nyomasztó szaga terjengett körülötte.

Folyosót, lépcsőt keresett a tekintetével.

Egy ajtónyíláson föld és téglatörmelék tört be, eltorlaszolva a kijáratot. Kis rés maradt csak, ami mögül mintha fény szivárgott volna be. Mintha. A szoba sötétebb oldalában egy másik szobára nyílt kis rés, de az teljesen zárt volt, és ha lehet, még nyomasztóbb hangulatot árasztott. Kijutni, ez dörömbölt Eteokles fejében. Úgy érezte, hogy ez a hely elszívja az erejét.

A rés felé indult. A törmeléket elsöpörte és utat vájt magának. Gyorsan haladt, mintha csak könnyű szemű, száraz gabonát kellene takarítania. Szárnyát összehúzta, és átfurakodott a résen.

A másik teremben már várt rá az ellenfele.

Eteokles és Polyneikes farkasszemet nézett egymással.

Eteokles előrelendült, majd jobbra fel, egy pillanatra anyagtalanná vált, míg egy fél méter vastag falon átsuhant, majd rohant felfelé a lépcsőn. Éktelenül szomjazta a friss levegőt.

Gyenge, alig fél méter vastag, porhanyós földréteg volt az útjában, a tetején dúsan zöldellő pázsitfűvel. Ezt a teste rohamával törte át, és amint kiért, kitárta szárnyát és felröppent a magasba. Tudta, hogy követik.

Megfordult, és a résen át kitörő sötét lelkű testvére felé hajította az öklében összesűrített és felforrósított levegőt.

Polyneikes hárított, majd lendületet vett. Robbanásszerű gyorsasággal támadt neki ellenfelének. A lendületük elég volt hozzá, hogy összekapaszkodott testük a fák között suhanjon, ágakat törjön el, és egy tisztásra érve egy régi építmény terméskő falain törjön keresztül, hogy végül egy masszívabb síremlék kopott márvány teste állja csak útjukat. A mohás tömb megrázkódott, de kitartott.

A két származék szeme vérben úszott, és készek voltak arra, hogy a pillantásukkal öljék meg egymást.

Valami mégis arra késztette őket, hogy felnézzenek.

A sírkő tetejéről egy tágra nyílt szemű kislány figyelte rémült arccal Eteokles és Polyneikes öldöklő csatáját.

2.

2669. Mars, Hadisten városa

Hiroto Nakano és Bedoier Filibert Dessauge valószínűleg sohasem gondolták, hogy a Marsra telepített fegyvergyárukba, amely húsz fényéves körzetben a második legnagyobbnak számított, képes legyen valaki ilyen könnyedséggel illetéktelenül behatolni. A SandStorm fegyvergyár külső, illetve belső védelmi rendszerei csupán halvány mosolyt csaltak az árnyékban suhanó karcsú alak arcára. Csalfa, nedves mosolyt – Victoria Moreau így gondolt rá.

Tenyere szárazon tapadt a falra. Permetszer gátolta, hogy bármiféle nyomot hagyjon maga után. Ruházata minimális volt, de funkcionálisan a legtöbb, amit egy nem kissé őrült szakmai zseni nyújthatott neki. Névtelen segítő volt, csupán munkáinak minőségében élt a híre. Neki ez elég volt, és Victoria is beérte ezzel a felállással. Az ő szakmájában a túlzott érdeklődés gyorsan redukálta a megbízhatóságot. Egy tolvaj legyen diszkrét és barátságos, mindig, minden körülmények között. Nem vagyunk mi bunkók, kislányom! – szokta mondani az apja.

Már átjutott a külső energiafalakon, ami kívül tartotta a Mars ritka levegőjét, és bent tartotta az oxigénnel dúsított légkört. Túl volt a folyton járőröző őrség mindig rosszkedvű tagjainak hét zónáján, és a gyárcentrum pásztázó szkennerei sem vették még észre. Bejutott a falak mögé, és átcsalta magát a szigorúan őrzött szektorok védelmi válaszvonalain is.

A falak ridegek voltak, felszínüket hófehér zúzmara ütötte ki, tán az atomi szerkezet mélyéről hűtötték őket. A tolvaj ellenállt a kísértésnek, hogy ujjaival belekarcoljon a fehér falba, és amíg lehetett, kezét hosszú combjára fektette. Néhány méteren még a levegő hőmérséklete is nulla fok alá csökkent, ahol a falak mögött futó gyártósori részlegek megkívánták a dermesztő hideget. Ilyenkor Victoria ruhája emelte volna a belső hőmérsékletet, de a lány már az első kísérletnél bosszankodva tiltotta le, és a teljes funkciót kivette az automata módok közül. Nem szerette, ha helyette döntöttek.

Húsz szinttel a felszín alatt nem létezett biztonsági őrség. Nakano és Dessauge nem engedhette meg, hogy emberi tényező is részt vegyen a tökéletesre tervezett biztonsági modellben. Ha így lenne, a Galactic B. Consulting, a biztonsági rendszer gyártója és telepítője egy fikarcnyi kártérítést sem fizetne az esetleges káresetekért.

Itt Victoria már nem lélegzett, nem vett fel és nem bocsátott ki hőt, súlya a nullára csökkent, és elektromágneses jellemzői is megszűntek. Így csinálja egy mestertolvaj.

A területet figyelő szenzorok nem érzékeltek semmit.

Victoria győzedelmesen vonult végig a folyosókon, egészen addig, amíg a cél előtti utolsó akadályhoz nem ért.

A trükkösen villódzó erőtérmező egy pillanatra tükörként viselkedett előtte.

A lány a szeme elé lógó hajtincshez nyúlt és oldalra vetette. Jobb oldalt, mintha árnyék vetülne rá, elfeketült a haja. A homlokára lógó tincsek töve viszont kékeszöld árnyalatú volt, hangulatához mérten sötétebb, illetve világosabb színt vett fel. Bal oldalt arany színben ragyogott, egészen a válláig, és kihangsúlyozta magas, vékony alakját. Szemének írisze a zöld és fekete színben osztozott, és olykor, de csak nagyon ritkán, ha a szerencsés szemlélő belepillantott, a pupilla is mélyzöld árnyalatot vett fel, és hiába hitték, hogy a fények játéka tette mindezt, tévedtek; Victoria ezzel a különös sajátossággal született. Orra finom vonalú, a hegye inkább fitos volt, mint pisze.

Vékony ajka szétnyílt. Ahogy levegőt vett és kifújta, nyelve vörös hegye kikukucskált a koncentrálás öntudatlan jeleként. Ajka teltsége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor felszisszent.

– A kurva életbe!

Victoria bosszankodva vette tudomásul a kétszáznyolcvanezres hullámfrekvencia felett száguldozó erőteret. Ez a megoldás nagyon ritka volt, és jelenleg az egyetlen, ami az útját állhatta… esetleg. Gyakorolta már a kijátszását, de a képességei nem voltak még annyira kiforrva, hogy garantált legyen a százszázalékos siker.

Nagy levegőt vett.

Ha elég gyors lesz, sikerülhet.

Kifújta a levegőt. Arra gondosan ügyelt, a lélegzete nehogy elérje a falat, csupán a homlokára hulló tincseket emelte fel.

Dühödt szitokszavak keringtek elméjében, de száműzte őket egy későbbi időpontra. Csak ismételni tudta önmagát.

– A kurva életbe!

Az meg sem fordult a fejében, hogy feladja és visszaforduljon. Nem. Eddig még soha semmit nem adott fel, küzdött, amíg teljesítette a kitűzött célt. Most azért jött, hogy Nakano és Dessauge legféltettebb fejlesztési terveinek egyikét ellopja, és törölje még a nyomát is. Nem volt lelkifurdalása, szinte köztudott volt az a cáfolhatatlan feltételezés, hogy a marsi fegyvergyár lopta jó néhány fejlesztését. Ám a fegyvereik kitűnő minőségűek voltak, tényleges precíziós technológiák, amelyek a megbízhatósági időtartam statisztikai adataiban kenterbe verték a többi gyártót. Még a földi Heckler&Koch is tíz pontos lemaradást volt kénytelen bevallani. Ám nekik örökös birodalmi szerződésük volt, amit állandó jelleggel Nakanóék orra alá dörgöltek.

Victoria nem érzett lelkifurdalást tolvajlása következményeiért. IV. von Anstetten császár huszonhetedik századi világa elég kegyetlen volt, az itt dolgozó munkások ki fogják bírni az e havi megszorításokat, amit Nakano és Dessauge minden bizonnyal bevezet, hogy valamiképp kompenzálják a veszteséget. A mélynövésű, állandóan bosszús arcú, kiöregedett szamurájhoz hasonlító, hegyes bajszú, japán származású Hiroto Nakano, meg a szűkszavú, de néha poétikusan kinyilatkozó, horgas orrú, érzéketlen és szadista, francia származású Bedoier Filibert Dessauge nem szívbajosok.

Egy sem szent, aki fegyvert gyárt – gondolta Victoria megvetően, és előreszökkent.

Felfeküdt a levegőre, és egy pillanat alatt suhant át az energiafalon.

Az erőtérmező, mintha csak egy vékony, ellenállásra képtelen fényfal lett volna, utat engedett a gazellatermetű lánynak, egyetlen haja szálát sem pörkölte meg, pedig arra tervezték, hogy ami hozzáér, az a pillanat törtrésze alatt égjen el. Most vagy a pillanat nyúlt olyan hosszúra, hogy a törtrészek értelmüket vesztették, vagy pedig a lánnyal történt valami, amit az energiafal volt képtelen kezelni. Victoria Moreau kihúzta magát. Előrenézett, és a hátralevő harminc méterre gondolt.

Miért nincsenek itt már csapdák? Erőterek? Némi automata védelmi rendszer? Egy jóképű biztonsági főnök, akivel elcsábulhatnék?

Ha nincsenek, hát nincsenek, haladjunk tovább, baby!

Az utolsó ajtó Hiroto Nakano és Bedoier Filibert Dessauge fegyvergyárának memóriaközpontját rejtette. Itt tároltak minden fontos adatot. A termet úgy tervezték, hogy kibírja azt is, ha a Nap szupernóvává válna, és elsöpörne mindent a rendszerben. A terem robusztus kockája akkor is az űrben lebegne, és az ajtaján egy zöldes panel várná, hogy valaki igazolja magát.

A két fegyvergyáros e nóvabiztos terme mindenkinek az útját kellett volna hogy állja. Csupán Victoriával nem számoltak.

Az ajtó elvileg kizárólag Nakanót és Dessauge-t engedte be, miután szubatomikus szinten ellenőrizte őket, minden sajátosságukat figyelembe véve, és nem eltekintve attól, hogy át is akarnak menni rajta.

A Galactic B. Consulting, a császárilag is elismert biztonsági cég által telepített rendszerek olyan biztosak voltak, hogy IV. von Anstetten császár utazó űrkastélyát is az ő rendszereikkel szerelték fel. Ám míg az uralkodó ezen felül is jó néhány óvintézkedést foganatosított, addig a marsi fegyvergyár igazgatói egyről feledkeztek meg: a Galactic B. Consulting sebezhetőségéről.

Victoria behálózta a GBC biztonsági rendszereit telepítő osztály vezetőjét, a félénk és visszahúzódó Dexter „Dédé” Finche-t, aki három nappal ezelőttig még szűz volt. A lány finoman szólva kiédesgette, kiszívta belőle a GBC mesterkódját. Dexter eleinte vonakodott, de aztán kirobbantak belőle az információk. A fehér foltokról és a kisebb hézagokról Victoria már maga gondoskodott.

A mestertolvaj előrehajolt, és közölte az ajtóval, hogy be szeretne menni.

Az ajtó feltárult. Mit tehetett volna?

A lány belépett és szemügyre vette a termet.

A holt színek nem kápráztatták el. Ami fémből volt, az ezüstösen ragyogott, minden más márvány-fehéren tündökölt. Némi változatosságot a hat méter magas falak mentén futó szeparált ketrecek előtt húzódó energiarácsok színei kölcsönöztek a teremnek. Olykor megnövekvő, változó intenzitású ragyogásukkal zöldre, kékre és vörösre festették a kövezetet.

Az energiafalak mögött miniatürizált kísérleti egységek, komplett atmoszféra-szimulátorok, és jól láthatóan félbemaradt kísérleti események lapultak. Victoria megkönnyebbült: nem látott szenvedő élőlényeket.

Füle mögé hajtott néhány elkószáló szőke tincset, majd elindult, hogy megtegye, amiért jött.

Oldaltáskája mintha levegőt vett volna, életre kelt. Elengedte a molekuláris kötést, ami eddig a lány ruhájához kötötte, majd mikroszkopikus lábakat növesztett, és szinte lefolyt Victoria combjára. Ott megállt, újra kialakította a molekuláris kötéseket, megtapadt, végül pedig kinyitotta a száját.

Victoria belenyúlt, és két apró szerkezetet vett elő, amik a tenyere közepére tapadtak, és összekapcsolódtak a bioszintetikus, komputer vezérelte manipulátor-szálakkal. Kis bizsergést érzett, nem többet. Ezután jelképesen elhúzta a hüvelykujját a táska szája előtt. Az összezáródott, nem mozdult, a következő mentális parancsra várt.

A főkonzol hívogatóan terpeszkedett a szoba átellenes oldalán, és amint elé ért, a fémes színű padlózatból egy kényelmes szék nőtt ki – várta, hogy Victoria helyet foglaljon.

A lánynak esze ágában sem volt leülni, és hagyni, hogy a személyes érdekvédelmi rendszer csapdájába essen. A szék azon nyomban átalakulna, ha nem Nakano vagy Dessauge ülne le rá, és kényelmes ülőalkalmatosságból halálos csapdává változna. Persze, nem kizárt, hogy a fegyvergyár igazgatói még szót szeretnének váltani az illetéktelennel. Az áldozat szempontjából szinte tökmindegy, melyik verzió esik meg, Dessauge híre olyan rossz volt, hogy nem volt érdemes kockáztatni.

Victoria felfelé fordította a tenyerét, amiből egy felfeslő hang kíséretében száz vékony nyúlvány tört elő, tolult a terminál résein át a belsejébe, és ott bent csatlakozott rá az adattárolókra. Anélkül végezték a dolgukat, hogy nyoma maradt volna a ténykedésüknek.

A lány lehunyt szemmel vezérelte őket, az ajka alig láthatóan mozgott, ahogy esetlenül formázta a programnyelv kódjait. Erre nem volt semmi szükség, tudattalanul csinálta, mintha így hamarabb végezhetne. A homlokán izzadtságcsepp tűnt elő, és mire a szája sarkáig gördült, a lány végzett is. Lenyalta a sós ízű cseppet, és már nyitott szemmel figyelte, ahogy a szálak visszahúzódnak a tenyerébe, az életvonal és a fejvonal közti kicsiny részbe, ahol a huzaltechnológia úgy bújt meg, mintha soha nem is létezett volna. Victoria megmasszírozta a kezét, majd felállt, és két lépést tett hátrafelé.

– Megvagyunk, megvagyunk, az első fázis kész – dünnyögte.

Összeszűkült szemmel figyelte a főkonzolt, az alóla előtörő füstpamacsokat. Jobb kezét a combjára ejtette, és veszettül dobolni kezdett rajta az ujjaival. Számolt.

Négy másodperc múlva a bal oldali falon, két energiaketrec között kinyílt a hetvenhármas titkos rekesz. Victoria odasétált, beledobott egy körömnyi termo-töltetet, majd visszazárta. Háromig számolt.

A fal fehéren izzott fel, és a rekesz tartalma megsemmisült.

Második fázis is kész.

Elégedetten nyugtázta, hogy végzett és indulhat.

3.

A hetvenhármas titkos rekesz nyitásával egy időben Bedoier Filibert Dessauge értesült a betörésről. Inasa, Aymeric agya egy pillanat alatt kikapcsolt, majd az uralmat átvette felette a biztonsági rendszer központi egysége. Az inas teste ezt enyhe egyensúlyzavari problémaként élte meg, a tálca megbillent a kezében, oldalra dőlt, a pohár megbukott, majd kristályteste szilánkokra tört a lába mellett. A tálcán kínált vörös Chateau Mazeyres bíborvörös leve szétfröccsent, a cseresznye, málna, szeder és szilva komplex illata a Dior legfinomabb kölnivízének intelligens molekuláihoz sem hasonlítható intenzitással áradt szét. Dessauge beszívta az illatot, majd dühödt mozdulattal ütött.

Az inas rezzenéstelen arccal fogadta, hogy a szája sarka felrepedt, és vére a két centi hosszú repedésből bőven csorgott lefelé. Jelentett.

– A mínusz huszadik szinten illetéktelen személy. Zavar és kiesés az adattárban. A titkos rekeszek egyike megsemmisült. Riadóállapot kihirdetve.

– Rohadj meg! – fűzte hozzá Dessauge még mindig a bortócsát figyelve. Valaki ezért rohadtul meg fog fizetni. Ritka borért ritka büntetés jár. – Seperj össze! És az Isten áldjon meg, dugd vissza a dugót az üvegbe!

Dessauge szürke szeme szikrát szórt, borotvált arcán mélyebbre ereszkedtek a ráncok, mintha késsel vágtak volna hasítékokat az izmok közé. Dessauge-ról az embernek a legrosszabb fenyegetések jutottak az eszébe, és a férfi rá is játszott erre. Tekintete sohasem ígért jót, kizárólag üzleti partnereivel volt leereszkedő és joviális. Emberi kapcsolatot nem ápolt, ha arra volt szüksége, az inas fizetett helyette, ő nem alacsonyodott le odáig. A szenvedést hajszolta, nem az örömöket. Erről bizonyára az anyja tehetett, de Dessauge elvetette még az emlékét is.

Belenézett az inas tekintetébe. Az Aymeric tudatát elnyomó szoftver nem értelmezett semmit a programján kívül. Dessauge-nak most kurvára hiányzott a szürke szemekben mindig jelenlévő lojalitás. Megnyomta a sétapálcáján lévő rejtett gombot, mire a pálca végén átrendeződött az atomi szerkezet. A transzmutáció és a metamorfózis végén a fa anyaga vékony acélpengévé változott, majd átjárta Aymeric jobb vállát.

– Zárasd le a komplexumot, se ki, se be senki! Egyetlen utat hagyj szabadon, ahol a különleges alakulat behatol. Ha van bent valaki, most rámászunk a tökére. Nakanót ébresszétek fel, a kurva gésáit szedjétek le a farkáról! Tudassátok vele, hogy mi történt! – Miközben beszélt, maga előtt tolta az inast, akinek már markolatig fúródott a testébe a penge. Dessauge-t idegesítette, hogy az inas arcán nem látszott fájdalom. Sőt, semmifajta érzelem. – A Galactic B. Consulting helyi képviselőjével is beszélni akarok. Most azonnal! Intézkedj, hogy hozassák ide! És ha végeztél a programoddal, tudasd Aymerickel, hogy takarítson ki, pour l’amour de Dieu! Az isten szerelmére!

Hirtelen nem jutott több dolog az eszébe. Egy darabig még nézte az inas arcát, majd tekintete a pengére vándorolt.

– Eh! – nyögte dühösen, és mielőtt kihúzta volna az inas vállából, csavart egyet a pengén. Ám most még ez a szadista mozdulat sem derítette jobb kedvre.

Elbocsátólag intett, és hagyta, hogy a szoftver tegye a dolgát. A program fejet hajtott, de még szüksége volt az emberi testre.

Bedoier Filibert Dessauge az ablakhoz lépett.

Nagyon reménykedett benne, hogy a behatolót elfogják, és lesz alkalma elbeszélgetni vele a maga sajátos módján. Szeretett beszélni, olykor vulgárisan, mocskosan, máskor költőien, a szavak szimpla erejével, de néha csupán csak körítésként. Ezt vegyíteni a beszélgetőpartner fizikai kínjaival, igen, az már művészet.

Lenézett, és a pengét figyelte. Lassan alácsorgott róla Aymeric vére. Felemelte, majd az ablaknak koccantotta a penge hegyét.

– Vörös permet száll és tapad meg a horizont peremén – morogta a hirtelen jött gondolatot, majd frappánsan lezárta. – A nap ott száll le.

Mire visszaért a szoba közepére, ahol kényelmes fotelje várta, fegyvere újfent egyszerű sétapálca volt, fából.

Leült, és kézbe vette a dohányzóasztalon árválkodó borosüveget, amibe még nem került vissza a dugó. Már majdnem ráhúzott, amikor eszébe jutott valami.

Ki az, aki fényes nappal tör be egy fegyvergyárba?

A keze megállt a levegőben. Mégsem ivott. Szipkáért nyúlt, beletett egy szál barna cigarettát. Meggyújtotta, majd mélyen leszívta a füstöt. Füstfellegbe burkolózott és gondolkodott.

Két percen belül már jól körvonalazódó sejtése volt arról, hogy ki hatolt be hozzájuk, és nem örült neki.

Nem törődött úrias neveltetésével, megragadta a borosüveg nyakát és ráhúzott. Nagy kortyokban nyelte a Chateau Mazeyres-t, és mire az utolsó csepp is lecsorgott a torkán, letett arról, hogy a Galactic B. Consulting képviselőjével találkozzon. Nem lett volna értelme.

4.

Hiroto Nakano valóban a gésái közt feküdt. Csak egy vékony selyemlepedő takarta izzadt testüket, amikor értesítették a betörésről. A hatvanéves férfi arcára azonnal kiült a harag, torokhangon morgott és nyomban elkergette a nőket. Százötvenöt centis magasságának minden fürgeségével rohant kifelé, tombolt, papucs nélkül csattogott az irodája felé.

Az ajtó szisszenve nyílt előtte. Korát meghazudtolva ugrott át az asztalon, kirúgta a széket, hogy elférjen, majd tenyérrel csapott az asztalra, és közvetlen kapcsolatot kért a felugró holo-felülettől.

– Filibert san!

A két szó torokköszörülésszerű hang formájában tört elő belőle. Arca keménysége visszafojtott indulatról árulkodott. Következetesen szólította keresztnevén a franciát, míg Dessauge a vezetéknevén monsieur-sködött.

– Monsieur Nakano! Lehetne kellemesebb meglepetést várni a következmények kiszámítható egyszerűségétől? Egy szál tógában még sohasem hívott fel.

Nakanót idegesítette, hogy Dessauge ezzel foglalkozik, nem pedig a betörés tényével. Jobb kézzel a lepedő széléhez nyúlt, ami – mivel lazított a testtartásán – maga is meglazult. Keskeny szeme, ha lehet, még jobban összeszűkült.

– Az inasa ébresztett, cseppet sem finoman, ha erre gondol. Megtaníthatná az illemre! – javasolta japán módra. Üvöltött.

– Jól tudom, hogy ön sokat ad az illemre, de sajnos Aymeric tradicionális, magas szintű komornyik tudását háttérbe szorította a védelmi program vészhelyzeti protokollja. Jut eszembe, igazán átküldhetné a fejlesztőkhöz, hogy ne befolyásolja az inasom biztos kezét. Kiömlött egy egész pohárnyi kiváló vörös.

– Jobban is idegesíthetné a riasztás, Filibert san. Tudjuk már a kár mértékét?

Dessauge lepöckölte a hamut a cigaretta végéről. Türelmet intett a zsörtölődő japán felé.

– Egy pillanat! Most érkeznek be a jelentések.

– És? – türelmetlenkedett Nakano. Maga alá húzta az elrúgott széket, majd letelepedett. Igazított a lepedőn, tógaszerűen átvetette a vállán. Előrenézett a holo-felületre, ami Dessauge irodáját szimulálta az asztal túlsó felére, mintha a két iroda ennél az asztalnál találkozott és forrt volna össze. Érezte, hogy gáz feszíti a bensőjét, de visszatartotta.

Dessauge végre méltóztatott megszólalni.

– Mondhatom, különös. Észlelték valaminek a jelenlétét, mi több, mintha csak szakaszokban létezett volna, az irányát meghatározták, de a folytonosság hiányzik a nyomokból. Bizonyos időre el-eltűnt.

– Időmachináció?

– Ismer bizonyos kifejezéseket, monsieur Nakano. Kevesebb időt kellene töltenie a fejlesztői értekezleteken. Bízza azt a mérnökökre! De visszatérve a feltételezésére, ha a behatoló képes lett volna rá, nem vesztegette volna erre az idejét. Csupán várt volna néhány hónapot, és a kész termékkel ugrott volna vissza a múltba, nincs igazam?

– Valóban – hajtott fejet a japán. Egyre jobban feszélyezte a lepedő, és Dessauge lekezelő modora. Ha nem lett volna olyan hihetetlenül jó a szakmájában, és nem ő szerezte volna meg a megrendelések nagy részét kiemelkedően kedvező árakon, már régen kiléptette volna az igazgatóságból. Vagy ő maga lépett volna ki, ugyanis fele-fele arányban rendelkeztek a céggel.

– Az időutazás amúgy is dajkamese, egy évszázados székesegyházról és a szerzeteseiről – folytatta a francia. Végre felderült az arca. – Megvan a behatoló! A nyomában vannak. Ideje indulnunk, monsieur Nakano! Kapjon magára valami… elfogadhatóbbat. – Kis szünetet tartott, és Nakano tekintetébe nézett. Arcán elmélyültek a ráncok, és vadállatias fény villant a szemében. – Vadászni megyünk!

Ez már Nakanónak is az ínyére volt.

Intett, mire a holo-felület eltűnt. Végre elengedhette magát, és hangosat szellentett.

Felállt, elsétált a bárszekrényéig, kivett egy üveg szakét meg egy porcelánpoharat, teletöltötte, majd felmelegítette. A vízből, rizsből és kodzsiból készült dzsunmai-gindzsó kellemesen égette a bensőjét. Mivel a DDL vírus a földön szinte minden növényfajt jelentősen megváltoztatott, esetenként kiirtott, kizárólag az első japán telepesbolygóról lehetett az igazi rizst és a kodzsit beszerezni, ezért mérhetetlenül drága is volt. Mindössze a bolygóval kötött fegyverszállítási megállapodás tette lehetővé, hogy Nakano ma friss szakét igyon. Önnön lehetőségei miatt érzett elégedettsége és a szaké bensőre ható jótékony hatása erőssé tette.

Magára csatolt egy materializációs rendszerű Brioni-divatmodult, és a fekete öltöny pillanatok alatt kiépült rajta és szalonképes állapotba hozta.

A japán elindult, hogy csillapítsa bosszúságát.

Nakano és Dessauge a gravitációs liftnél találkoztak, majd a szabadesés ötszörösével zuhantak alá, a kétszázadik emeletről a mínusz tizenhetedikig. A csillapító mezők felfogták a zuhanást, majd tollpiheként tették le őket.

A jól felszerelt katonai különítmény utóvédje már várt rájuk. Innentől nem vezetett lefelé lift, különös és meglehetősen szokatlan módon jutottak le a mínusz huszadik emeletre: lesétáltak a személyes kódra aktiválódó lépcsőn.

A célszinten márt várt rájuk a különítmény parancsnoka, aki jól leplezte tanácstalanságát.

– Uraim – hajtott fejet. – Biztosítottuk a szintet.

Nakano elfogadta ezt a választ, és indult volna vadászösztönei iránt, de Dessauge hangja megállásra késztette.

– Biztosítani – ismételte meg a szót a francia, és le nem vette a szemét a különítmény parancsnokának arcáról. Farkasszemet nézett John Guarddal. – Azt mondja, biztosították a szintet. Kérdem én, mitől, kérdem, mitől és kitől? Esetleg pontos fogalma van arról, hogy mi történt itt, és ki érte a felelős?

– Uram, maximális fokozaton vagyunk, és a szint minden egyes négyzetcentimétere az ellenőrzésünk alatt áll – válaszolta legjobb tudomása szerint a parancsnok. Ennek így kell lennie, máskülönben holnapra kidobóember lesz egy lepukkant krimó előtt, mert még oda sem engedik majd be. Bármennyire is remélte, hogy ez a válasz megnyugtatja Dessauge-t, a remény megcsalta. Hogy az isten…

– Akkor, hogy a jó büdös kurva életbe nem találták még meg a behatolót?

Dessauge nyomatékot adott a kirohanásnak. Egy gyors és kikerülhetetlen mozdulattal fejbe csapta a biztonsági különítmény parancsnokát, hogy kettétört bele a sétapálcája. A parancsnok védelmi rendszere csupán ennyire merte lereagálni a gyárigazgató dühkitörését.

Odalent még jó ideig folyt az eredménytelen keresés. A felajzott igazgatók egymáson próbálták levezetni a feszültséget, aminek végül is a tanácstalanul toporgó különítmény itta meg a levét. Parancsba kapták az épület teljes átfésülését.

5.

Victoria mostanra a gyárkomplexum tetején állt.

Nem sokan lettek volna képesek az összes aktív biztonsági rendszer orra elől és a biztonsági csapatok gyűrűjéből észrevétlenül kijutni.

Ezért tartunk itt, ahol most vagyunk – gondolta elégedetten a lány.

Felemelte a fejét.

A haja lágyan omlott le a hátára. Dereka keskeny volt, csípője kiszélesedett, feneke pedig gömbölydeden feszült meg. A lány két tenyere a csípője oldalán pihent. Victoria kezdte ellazítani magát.

Amire most készült, az a világegyetem minden teremtménye szerint lehetetlen vállalkozásnak számított. Sőt, nem is lehetetlen, mert ebben a korban ennek a szónak már nem sok jelentősége volt. Amire készült, a kor szófordulatával élve, egyszerűen kivitelezhetetlen volt.

Ki az, aki képes áthatolni egy teljes intenzitáson működő Muranovszkij-atompajzson?

A válasz eddig a pillanatig az volt, hogy senki.

Victoria lélegzete lelassult, melle is alig emelkedett, szeme pedig egyre mélyebben fókuszált az atompajzs két méter vastag méregzöld energiafalának atomi részecskéi közé.

Na, eddig ez a dolog is „lehetetlennek” számított a megfelelő technikai háttér nélkül.

A lány másodpercek múlva megértette az energiafal lényegét, és ami fontosabb, tudta, miként hagyja figyelmen kívül.

A láthatár széléről egy apró pont közeledett rettentő sebességgel.

Papus, az időzítés tökéletes – gondolta Victoria, és örült, hogy pár bosszantó, ámde jelentéktelen apróságon kívül minden a tervek szerint alakult.

Gyors fejszámolást követően lehunyta a szemét, minden zavaró tényezőt kitakarított az elméjéből, és teljesen az előtte álló feladatra koncentrált. Mert gyakoroljon bármennyit is az ember lánya, ez azért nem könnyű mutatvány!

Mire készen állt, majdnem kiesett a marsi tér relatív valóságából, olyannyira semmibe vette az emberi faj által elfogadott és megszokott fizikai törvényeket.

A száguldó pontból egy karcsú, szerkezetileg külön erre az eszméletlen sebességű légköri repülésre átépített fotonklipper nőtt ki. A légkör halványvörös színét felvevő klipper alig másodpercekre volt a gyárterületet fedő atompajzstól, amikor hirtelen ráfordult, és zuhanórepülésben közeledett. Veszélyesen merész repülési iránya egy parabola ívét vette fel. Az alacsony és hirtelen ívű kiemelkedési pontja a pajzstól alig egy méterre volt. Még csak nem is lassított.

A tetőtér szenzorai csupán akkor észlelték Victoria jelenlétét, amikor ki kellett kapcsolnia az álcáját az utolsó művelet előtt.

Még egy pont, amit ki lehet pipálni. A fegyvergyárat védelmező automata biztonsági rendszer nem működött, az ionágyúk deaktiváltan lógtak, nagy puszi a kis zseninek érte!

De akkor is csak három másodperce volt.

Victoria ugrott.

A tető felszínétől számított három méter, az atompajzs két méter vastag teste, sőt, a klipperig még az a szimpla egy méter: összesen hatméteres ugrás. Naná, hogy ehhez gravitációs technológiára volt szüksége, de ha erre úgy gondolt, mint a siker zálogára, igenis megérte, hogy a kis modul kezdte feltörni a sarkát. Majd este a fürdőben…

Amikor átsuhant a Muranovszkijon, átjárta az a különös zsibbadás, amit mindig érzett, amikor ilyen erőteljes energiafalon hatolt át. A lendülete elég volt, hogy a méregzöld színű, igen vastag fal ne tartsa magában és eméssze el végül. A szájában ecetes ízt érzett, de már megszokta, és lenyelte a nyálát. Így gyorsabban múlt el a kellemetlen érzés.

Ritkán tette fel magának a kérdést, hogy vajon mikor is tett szert erre a képességre, és vajon miért? Akárhányszor megpróbálta felidézni, a tudata áthatolhatatlan ködöt bocsájtott az emlékeire, és csupán egyetlen mondat visszhangzott az elméjében, aminek még mindig nem találta értelmét:

Megvédelek téged!

Hogy ez ígéret volt, vagy valami meg is tette vele, és ha igen, miért így történt, ilyenkor nem tűnt fontosnak.

Emléktársítással is próbálkozott, hasonló hangulatú elemekkel a múltjából, de egyik alkalommal sem jutott eredményre. Csak azt tudta, hogy a hang megnyugtatta, és kellemes bódultságba taszította. Hiányérzete abban teljesedett ki, hogy úgy érezte, mintha valaminek fájnia is kellett volna. Erre már tényleg nem volt semmilyen magyarázata.

Maga mögött tudta az atompajzsot, és egyenesen a fotonklipper hasi részén megnyíló résbe jutott. A csillapítómezők kompenzálták a hirtelen megváltozott irányú gravitációs hatásokat, amik így nem lapították alaktalan masszává a testét.

Még szép.

Nakanóék egyszerre kapták fel a fejüket.

– Most mi van? – csapott a japán a különítmény parancsnokának vállára. Ennél jobban nem is érte fel. Torokhangú vakkantását a katona harcászati számítógépe értelmezte, mert bizony a parancsnok egy szót sem értett belőle.

– A rendszer az épület tetején észlelte a behatolót. – Majd hozzá kellett tennie, amint a szemére kapta az információkat: – Az elhárítás nem működik. A kamerák nem közvetítenek képet.

Nakano gyorsan kapcsolt.

– Mindenkit azonnal küldjön fel!

A számítógépnek ismét munkája akadt.

– Igenis, uram! – kapta haptákba magát John Guard. Végre, valamit tehet is. És ez már az ínyére volt. – Onnan úgysincs kiút! Elkapjuk!

Elfordult, és parancsba adta az egységnek, hogy irány a tető, és fogják el, akit ott találnak.

Az egység úgy ismerte az épületet, mint a tenyerét, tudták, miként lehet hét másodperc alatt a tetőre érni, és a technológia is adott volt hozzá. Elmosódó foltként tűntek el.

De mire felértek, már nem találtak ott senkit.

A SandStorm fegyvergyár urai nagyon nem örültek ennek a hírnek.

6.

Victoria kihúzta magát.

Az ugrás után egyetlen pillanata alatt összeszedte az egyensúlyát, majd amikor hallotta, hogy a klipper zsilipje záródik mögötte, kifújta a visszatartott levegőt. Lélegzete párafelhőt hívott életre, amely hamar elenyészett az egyre melegedő helyiségben. Victoria ellazította a térdét, és hátát a zsilip ajtajának vetette.

Szisszenve nyílt az atmoszférazáró ajtó. Kicsiny mancsok kapkodó körömcsattogása közeledett, majd a folyosó fémes borításának köszönhetően egy elsuhanó fehér folt csúszott tova, fékezni képtelenül, és nyikkant fel, amikor találkozott a fallal.

– Babe!

Victoria elmosolyodott. Leguggolt és a tenyerét nyújtotta az újra négy lábon álló, izgatottan közeledő apró kutyának. A fehér, rövid szőrű eb orrát Victoria tenyerébe fúrta, majd egy hirtelen ugrással a lány arcát nyalta telibe. Ezek után elfogadta a simogató kezeket, hanyatt vágta magát, és önelégült vigyorral dobta lábait az ég felé. Akkor ugrott csak fel ismét, amikor a lány éppen leparancsolta az oldaltáskát a ruhájáról. Victoria rögtön kiejtette a kezéből, de reflexszerűen utánakapott. Féltette a zsákmányt. Babe kettőt ugatott, elkésett köszöntésként, majd kikapta Victoria kezéből az oldaltáskát, és elviharzott vele a vezérlőterem irányába.

Victoria elmosolyodott, és ment utána.

A vezérlőteremben egy magas, őszes, az ötvenet épp hogy átlépő, ám fizikailag jó karban lévő férfi ügyködött a műszerek felett. Az irányítást általában ujjpöccintéssel is el lehetett intézni, de a menekülés egy komolyabb kategóriába tartozott, még ezzel a fénysebes klipperrel is.

Christophe Moreau-nak hátra sem kellet pislantania, hogy tudja, Victoria áll mögötte. Megvakarta a tarkóját, ami minduntalan viszketni kezdett, ha valaki őt bámulta.

– Megvagyunk, megvagyunk – mosolyodott el félszegen. Az előtte álló űrszeletet figyelte. – Nemsokára messze leszünk innen. Amilyen messze csak lehet.

– És egy kicsit tovább is, ha nem bánod! – fűzte hozzá Victoria, és ő is leült. Bekötötte magát, jó szorosra, mert a menekülés elég rázósra is sikerülhet. Megrángatta, hogy elég szorosan tart-e az öv.

– Bánja kutya! – kapta válaszul, mire a sarokban rejtőző eb is felvakkantott. Ott maradt és nem mozdult. Okos állat volt.

– Zökkenőmentesen?… – kérdezte a férfi.

– …ment minden – fejezte be a lány. Aztán nyomatékosan megismételte. – Igen, apa, minden zökkenőmentesen ment.

A férfi, akit apjának szólított, nem igazán hitt ebben. El akarta hinni, amit a lánya mondott, de soha nem volt biztos benne, hogy Victoria igazat mond. Oké, megúszta, most is sikerült neki, de mi garantálja, hogy legközelebb is sikerülni fog?

– Vic, ugye elmondanád, ha valami gond akadt volna?

– Persze, papus – mosolyodott el Victoria. Átnyúlt a székéből, és megszorította apja csuklóját. Viszonzásul egy félszeg mosolyt kapott.

Apja, a kockásra nyírt körszakállától eltekintve, úgy nézett ki, mint egy huszadik században élt francia színész, és Victoria gyakorta mondta apjának, hogy olyan Belmondós a kinézete. Még mindig szívdöglesztő, és igazán összeszedhetne már magának egy nőt. Amikor apja visszakérdezett, hogy mennyire szeretne egy gonosz mostohát, Victoria azzal válaszolt, hogy bízik az ösztöneiben.

Már nem hozták fel beszédtémaként az anyját, aki elhagyta őket.

Florencia Manicler argentin táncosnő volt, aki kétéves szerződést kötött a Porquerolles- szigeten fekvő Langoustier hotellel, ahol Christophe Moreau fiatal szakácsként dolgozott. Florencia csoportja minden páratlan napon lépett fel a hotelben, a párosokon a szigetet és a francia Riviérát járták fellépésről fellépésre.

Egy nap a pincér betegsége miatt Christophe vitte a táncosnők lakosztályába a vacsorát. Florencia nyitott ajtót és engedte be. A végzet nem szolgált sem szerencsés balesettel, sem félreértéssel, sem pedig kotnyeles szobatársakkal, a férfinak keményen meg kellett küzdenie a nő kegyeiért. Pedig Christophe nemcsak fess és férfias francia legény volt, de poétalelkű is. A versek segítettek meghódítani Florenciát. A nő emellett romantikusnak tartotta, hogy Christophe főzni is tud, és csodálattal hallgatta, mint fűzi soha véget nem érő körmondatokba az ételkészítés varázslatos mivoltát.

Fél éve voltak együtt, amikor a Langoustier-erőd csonka tornyán, alig este tíz után, amikor a csillagok már fent ragyogtak, a férfi megkérte a nő kezét. Florencia igent mondott, a térdeplő Christophe pedig soha nem volt boldogabb.

Egy év múlva Florencia nem táncolhatott tovább. Kerekedő pocakja már szemet szúrt, ideje volt pihenni. Christophe-nak nem okozott gondot a túlórák vállalása, addig semmiképp, amíg a felesége egyedül is el tudta látni magát.

Amikor eljött a nap, és Victoria megszületett, úgy érezték, övék a világ minden boldogsága.

Egészen egy évig, amikor is Florencia egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. Nem gondolkozott sokat, aláírt egy kétéves szerződést egy luxus csillaghajóra, a lányát és a férjét otthon hagyta. Christophe mindössze egy üzenetet és egy jóllakatott kisbabát talált otthon, amikor hazaért a műszakjából.

Azóta nem érdeklődtek iránta, és a nő sem próbálta felvenni velük a kapcsolatot.

Na, ennyit az ösztönökről, gondolta egykor Christophe Moreau. Egy komolyabb beszélgetés elég volt, azóta sem tértek vissza rá.

Christophe Moreau élete már nem volt olyan tökéletes, és amit addig olyan jól viselt, az agyára ment.

A pökhendi, túlnyomórészt képzetlen, ízlelőbimbóik jelentőségét felismerni képtelen gazdag oligarcha származékok, évszázadok óta a család örökölt vagyonából élő ficsúrok miatt határozott úgy, hogy revánsot vesz. Ám az ételek és az éttermek szentek voltak, nem azokkal állt bosszút.

A szálloda biztonsági főnöke, Serge Renard jó barátja volt. A szálloda éttermének zárása után le szokott járni a konyhába, és amíg az emberei a szálloda területét járták, addig ő elbeszélgetett Christophe-fal, illetve jól belakott a finomabbnál finomabb falatokból. Rossz szokása volt, hogy a munkájáról beszélt. Ekkor, hogy Christophe Moreau-nak már célja is volt, jól terelte ezeket a beszélgetéseket, és Serge észre sem vette, hogy arra oktatja a tehetséges szakácsot, hogy hogyan kerüljön ki, miként csapjon be biztonsági rendszereket. A környék összes hoteljének minden gyengesége a kisujjában volt, és tudta, miként cselezze ki őket. Szolgált már mindegyikben, így az sem okozott számára nehézséget, hogy gyorsan skiccelt tervrajzokat rajzoljon a túrótorták tetejére.

Nem kellett hozzá sok idő, és Christophe egy meglehetősen kellemetlen vendég szállodai szobájából eltulajdonította a méregdrága ékszereket.

Amikor Victoria tízéves lett, elég idős ahhoz, hogy jó hírű iskolákba járjon, Christophe Moreau úgy érezte, ideje, hogy odébbálljanak a szigetről. Nem volt ostoba, bűnös játékát már korábban abbahagyta, ne legyen feltűnő, hogy akkor szűnnek meg a besurranó tolvajlások, amikor ő is távozik a szigetről. Ehhez a döntéséhez az is hozzájárult, hogy egy nap a kislány megtalálta az otthon rejtegetett ékszereket, és kérdőre vonta az apját. A koránál sokkal intelligensebb lánynak nem lehetett hazudni, az apja megtörten vallotta be, hogy mit művel azokon az éjszakákon, amikor kisurran, hogy kiszellőztesse a fejét. A lány megharagudott rá, hogy az ő szentnek hitt apja tolvaj, és két napig be sem engedte a szobájába. A sírást az apja könyörgésére sem hagyta abba, csak akkor, amikor amaz megígérte, hogy szakít a tolvajlással és soha többet nem tesz ilyet, de időt kért, hogy mindent rendezhessen maga körül. Victoria belegyezett, de hosszú ideig látszott zöld szemében a csalódás.

Ezek után sokat utaztak a szakács fizetéséből félretett pénzen, majd egy eléggé zűrösre sikerült tranzakció során pénzre váltották az összerabolt ékszereket.

Újgazdagként telepedtek le Párizs mellett, és Victoria végre jó iskolákba járhatott, míg az apja éttermet nyitott, ami, bármennyire is vágyott rá, nem töltötte el akkora elégedettséggel, mint számított rá. Hiányzott az izgalom.

És ekkor történt, hogy Victoria első ízben sétált keresztül egy erőtéren.

Victoria senkinek sem mondta el, mi történt vele, hisz még maga sem hitte el igazán. Egy időre meg is feledkezett róla, de a képesség ott lappangott benne. Hamarosan odáig fejlődött, hogy érezni kezdte, ha valahol erőtér volt a közelében. A kezdeti furcsaságokat nyitott szemmel kezdte vizsgálni, a felbukkanó ellenérzéseket elnyomta magában. Ám még mindig nem tudta, mihez kezdjen vele.

Egy nap, éppen Victoria tizenharmadik születésnapja előtt egy héttel, az apja lebukott. Nem a rendőrség, hanem Victoria előtt. A kislány nem tudott aludni, felébredt, kiment a konyhába egy pohár friss tejet inni, amikor az apja beosont a házba. Egy kis zsákot tett az asztalra, majd kinyitotta a hűtőt és egy üveg sört vett elő. A hűtő fényében látta meg Victoriát, aki a sötétben üldögélt, és a poharat az ajka előtt tartotta. A lány visszatette a poharat az asztalra, átnyúlt az asztalon, magához húzta a zsákot, a tartalmát pedig kiborította. Az ékszerek a halovány fényben is csodálatosan csillogtak. Victoria kiemelt egy nyakláncot, a nyakába vette, majd közölte az apjával, hogy beszélniük kell.

A beszélgetés jól sikerült, mindkettőjük számára. Annak folyományaként ültek most itt a fényklipperben, és igyekeztek minél messzebb kerülni a Marstól.

Victoria titkolt képességének köszönhetően soha nem látott szintre fejlesztették a besurranó tolvajlást.

– Mit gondolsz – kérdezte Victoria, amikor végre biztonságos távolba értek –, nagyon megsértődtek odalent?

– Úgy vélem, hogy igen, Vic – felelte az apja. – És azt hiszem, ez enyhe kifejezése a dolognak.

A sebességet és az irányt belőtte, nyugodtan megfordult a székében, és a lánya szemébe nézett.

A sarokban fekvő kutya, amikor látta, hogy már nem lesz útban, felpattant, és Christophe Moreau ölébe ugrott. Kényelmesen elhelyezkedett, és boldog vigyorral nézett onnan a lányra.

– Nem hat meg, ha ma rosszul alszanak – vonta meg a vállát Victoria. A kutya fekhelyére hurcolt táskára mutatott. – Ami abban van, csupán addig volt az övék, amíg becstelen úton megszerezték, és játszottak vele pár napot. Most már mehet vissza a jogos tulajdonosához, aki persze lehet, hogy semmivel sem jobb, mint ők.

– Azt nem választhatjuk meg, hogy ki legyen tökéletes, de azt igen, hogy kitől várjunk ezért a munkáért pénzt. Politika, pusztítás, pénz. Ez az ő filozófiájuk, és nem okoz lelkifurdalást, ha belerondíthatunk, kislányom.

– És mi van azzal, hogy nem vagyunk mi bunkók? – kérdezte vígan a lány. Közben azon gondolkodott, hogy ideje átöltözni, és esetleg egy forró fürdő sem ártana.

– Az más tészta, Vic, és erről jut eszembe, hogy ideje ebédet főzni!

Christophe Moreau kitessékelte a lányát a vezérlőből, egy pillantással ellenőrizte, hogy az Istennyila az előre betáplált útvonalon marad-e, majd ment utána. Mert attól, hogy a csillagokat bámulja a vezérlő ablakán át, egy cseppet sem fog gyorsabban haladni ez a klipper.

Victoria visszakiabált a folyosóról a vezérlő felé, hogy amíg apja a főzéssel bajlódik, ő lezuhanyozik és valami hétköznapibb göncöt vesz magára.

A tus alatt – míg élvezte, hogy a forró víz dolgozik rajta – arra gondolt, hogy a megrendelő semmivel sem jobb annál, mint amit megrendelt. Merthogy a Nakanóéktól ellopott terveket visszajuttatni a jogos tulajdonosához, a MateriArmshoz még lovagias cselekedet is volna, ha a megrendelő nem ugyanazzal a típusú fegyvergyártással és fejlesztéssel foglalkozna, mint Nakano és Dessauge ipari komplexuma. Hogy mégis elvállalták a cseppet sem kockázatmentes melót, az annak köszönhető, hogy a megrendelő arcpirítóan sokat fizet érte. Apja sokat nézte a szupercelluláris adatfolyamait, így akadt rá az ipari kémkedést elszenvedett cégre, aminek a sajtósa keserű képpel hozta nyilvánosságra a hírt. Mögötte a gyárkomplexum belső részlegéből felszálló füst jelezte, ott bizony komolyabb dolog történt, mint sima adatlopás. A sajtós rekedtes hangja senkit sem hatott meg, de a sorok között bujkáló felhívás szinte kínálta magát: „Ha valaki bármilyen információval tudna szolgálni, esetleg a segítségét felajánlani…” Victoria apja a titkos csatornákon lépett kapcsolatba a céggel, akik nagyon jól tudták, ki tört be hozzájuk, de bizonyítani nem tudták. A kétszáz fényévre fekvő MateriArms cég igazgatói hamar megegyeztek velük. Azért még többet fizettek volna, ha tönkre is teszik a SandStormot, de Christophe Moreau-nak elvei voltak, és a visszaszerzésen kívül semmit sem vállalt. Ő tolvaj és nem szabotőr, és ebből a szerepkörből esze ágában sem volt kilépni. Victoria ki is tekerte volna a nyakát!

Így hát itt voltak. Victoria megsemmisítette a tervek alapján létrehozott prototípust, és megsemmisítette a hozzá tartozó, legyártott elemeket is, így jó időre visszavetette a kutatást, ami ebben a gyilkos fejlesztési küzdelemben akár a bukást is jelenthette a vesztes fél számára. Nakano és Dessauge főhetnek a saját levükben, hogy ezen az egy helyen tartottak minden fontos információt. Persze, Dessauge régimódi termináljából bármelyik hálózatra akadt kutász gond nélkül emelt volna le minden információt, de a hálózaton kívül telepített rendszerek, ha előttük nem is, de a tolvajok előtt nyitva álltak. Legyen ez a kárvallottak gondja – vont vállat Victoria, majd a Catherrinről származó fekete óceáni szivaccsal átmasszírozta az egész testét. Nemcsak ő, de a szivacs is élvezte a ceremóniát, az erogén zónák felett meg-megremegett. Egy kicsit tovább tartott a zuhanyozás, mint a lány gondolta volna.

Elzárta a tust, magára kapott egy könnyű köntöst, felkötötte a haját, majd a klipper kicsiny étkezőjébe sietett, ahol az apja már majdnem végzett a vacsora elkészítésével. A férfi utálta a készre csomagolt ételeket, így létesített egy apró, de mindennel felszerelt konyhát, és ott ügyködött. A kutya a lábánál sertepertélt és minden lehulló darabra rávetette magát, majd amikor végzett, a fejét újra felvetette és leste, mint esnek le véletlenül újabb és újabb falatok.

– Elkényezteted Babe-et! – szólt rá apjára Victoria.

– Ugyan, azzal már elkéstem – legyintett Christophe Moreau. – El is hízott, de legalább nem tunya. Még.

Babe boldog vigyorral nézett a lányra, de fél szemmel még mindig a férfi kezét leste. Pár éve még kivert kutyaként tengődött a téli hidegben, és az éttermek kukáiban kutatott maradék után. Alig nőtt még ki a kölyökkorból, amikor Moreau megtalálta, és rögtön megsajnálta. Magához vette és hazavitte. Victoria legalább már nem volt egyedül, amíg ő dolgozott. Egy gyors vizsgálat kiderítette, hogy a kutya a tibeti lhasa apso és egy tacskó keveréke. Ritka keverék, de annál édesebb, mondta akkor Victoria, és ő nevezte el Babe-nek a pár barna folttól eltekintve hófehér kutyát.

– Mit főzöl?

– Sütök. Lepényhalat.

– És a kutya szereti?

– Neki marhahúst dobálok.

– Az kell a lepényhalhoz?

– Nem. De szereti.

Elnevették magukat. Sokkal lazábbak lettek, ahogy a Mars elmaradt a hátuk mögött.

Az illatokból Victoria sejtette, hogy hamarosan kész az ebéd. Előkészített két tányért, evőeszközöket, majd türelmesen várta, hogy az apja elvégezze a végső simításokat a szeletekre vágott lapos halak felett. Christophe a lisztbe forgatott, a serpenyőben vajon aranybarnára sült halszeleteket kiemelte és ízlésesen egy tálba helyezte. Ezután a paradicsomból, paprikából és zúzott fokhagymából készült, finoman fűszerezett, pirított alapanyagból összeállított mártást egy külön tálba öntötte. Az összetevők királyi étekké változtak a keze alatt.

Victoria gyomra megkordult, egy egész napja nem evett. Mindig koplalt, amikor arra készült, hogy besurranjon valahová.

– Éhes vagy – következtetett az apja.

– Csipegetnék valamit – sóhajtotta a lány, miközben már a tekintetével falta az elkészült mesterművet. – És kísérőnek pár korty Sauvignon blancot innék.

– Remek választás, kislányom!– csettintett nyelvével a férfi. – De üvegből vagy pohárból?

– Üvegből, papus!

A lánynak ez az egy olyan szokása volt, amit az apja a léha anyjától való rossz géneknek tulajdonított. Victoria nem vitatkozott vele. Imádott üvegből inni, és kész!

Nemsokára elérték a céljukat. A csempészűrállomás jól elrejtőzött: egyetlen ablakából sem szűrődött ki fény, és az álcázómezőknek köszönhetően egyetlen műszer sem érzékelte. Mindössze akkor tűnt fel előttük, amikor átlépték az első ellenőrző zónát. Több ezer löveg fordult feléjük, még azután is, hogy leadták az azonosítókat. A Félállomás irányítói felettébb bizalmatlanok voltak…

Ezernyi csempész hordta össze az idők során az állomás anyagát, ami abból is látszott, hogy toldozott-foltozott teste nélkülözte a szimmetriát, és leginkább egy űrben sodródó szeméttelephez hasonlított. Moreau-ék egy csőszerű, az egész klippert elnyelő dokkállomáson keresztül csatlakoztak be, amit éppen pár bátor önkéntes forrasztott át dupla öltésekkel, hogy tartson is valamit.

Christophe Moreau még egy nevet is el kellett hogy áruljon az állomás ideges urának, aki a név hallatán elmosolyodott, és közölte, hogy ha találkoznak Stan Estannel, mondják meg neki, hogy bár ez volt az utolsó szívesség, azért mindig szívesen látja itt. Christophe Moreau nem mondta el Nnetto Miliánnak, hogy Stan annyira nem meleg, mint hiszi. De azért megígérte, hogy nem felejti el.

A Félállomás nyüzsgő életébe csak rövid időre mertek bekapcsolódni. Arra is ügyeltek, hogy kevés emberrel találkozzanak, és amíg a következő tizenhárom órát itt töltik, ne egyenek semmiből. Ezt, lényegét tekintve, leginkább a bennük dolgozó jó ízlés diktálta.

A csempészállomás nem egy helyben állt, folyamatosan vándorolt, így aki bedokkolt, sokszor már csak egy másik szektorban indulhatott tovább, és ez nagyon jól jött Victoriáéknak. Az űrállomáson jelenleg a Jupiter gázaiból nyert hallucinogén hatású Jupi-O-Gas volt a legfontosabb szállítmány, amit a rendszeren kívül jó néhány helyre fuvaroztak. A Föld nagyon jó piacnak számított, főleg a kelet rendelt nagyobb dózisokat, de a vénuszi alvilág is jó pénzt fizetett érte.

Victoria, kíváncsi természet lévén, belekóstolt, az apja viszont nem kért belőle. Azt mondta, hogy egyetlen ételben sem tudná elképzelni, akkor meg minek? Victoria vállat vont, és lesöpört apja válláról egy törpehadat, akik miután befejezték a külszíni fejtést, be akartak hatolni Christophe Moreau fejébe, hogy további aranykészleteket aknázzanak ki.

Miután kitisztult a lány feje, az apjával még egyszer átbeszélték a továbbiakat. Egy hangpajzs alatt, egy eldugott kis bárban ücsörögtek, amit találóan Dögunalomnak nevezett el a tulajdonosa, a fáradt arcú csapos, aki két pohár törölgetése közben újfent lemondóan tekintett a vendégeire, majd úgy döntött, hogy a mai napon sincs szükség takarításra. Nomen est omen, gondolhatta volna, ha tud latinul, amikor bejegyeztette a bárt. Valami hiányzott a helyből, amit életnek hívtak. Erre sohasem bírt rájönni, de gondolkodott azon, hogy bezár, majd újranyit Holtfáradt néven.

Victoriáék abban egyetértettek, hogy biztonsági okokból egy hónapra itt hagyják a fényklippert zálogban. Christophe Moreau visszamegy a Földre, és ott üti el az időt, amíg Victoria célba nem ér, akkor majd a férfi felveszi a kapcsolatot a MateriArmsszal, és közli az átadás helyét.

– És amilyen gyorsan lehet, lelépsz! – intett játékos fenyegetéssel a lány felé.

– A párás bolygók nem tartoznak a kedvenceim közé, papus. Strandjuk nincs, csupán mocsaras pocsolyáik, amikben ki tudja, mik tenyésznek. Ha nem jön közbe semmi, az első hajóval jövök is haza – ígérte a lány. Jobb kezével lenyúlt és a kutya fülét kezdte vakargatni. Babe alaposan kiélvezte a helyzetet, és nem zavarta őket. Hagyta, hadd beszélgessenek, ő jól elvolt, és kutyához méltón elégedetten lihegett.

– Haza, igen. De még el sem mentél! És áruld el nekem, miért ragaszkodsz a luxusjárathoz, Vic?

– A Jupitertől induló luxus csillaghajó nem siet, feltűnő, így senki sem keresne rajta valakit, akinek inkább meghúznia kellene magát, árnyékban és mocsokban menekülnie.

– Vic, édes egyetlen lányom, te lökött vagy! – szögezte le a férfi mosolyogva.

– Mégis jól végzem a dolgom – nevetett fel a lány, és a szájához emelte acélpoharát. Aztán meggondolta magát, és a padlóra öntötte a sárgás színű löttyöt, amikor a csapos nem figyelt oda.

Pár óra múlva mindketten egy-egy csempészhajó utasaként hagyták el az állomást. A férfi a Föld, a lány a Jupiter felé indult.

Tisztességes díjat fizettek a fuvarért, így Victoria szemtelenségnek vette, hogy az ő csempésze bepróbálkozott nála. Finoman leszerelte a fickót, aki ezek után a szűzkurvákról morgott magában egy sort, de a fuvardíjat tiszteletben tartva, a törött orra ellenére is célba juttatta Victoria Moreau-t.

7.

A Galactic B. Consulting marsi képviselője nem örült a hírnek.

Todd Svansky gyorsan öltözött fel, gyorsan ért a helyszínre, de csak lassan akarta beismerni, hogy itt bizony fennforgás van, ahogy a hülye földi zsaruk mondanák.

A felettesei az ő tökét fogják taposni, és azt az egyetlen kérdést teszik fel neki majd újra és újra, hogy miként történhetett meg, hogy valaki az általuk telepített biztonsági rendszert áttörte? Mintha bizony ő tehetne róla!

Miután megérkezett, nem találkozott sem Hiroto Nakanóval, sem Bedoier Filibert Dessauge-zsal. Helyettük a gyár egyik hivatalos látogatásokra generált kísérő hologramja jött ki elé, és vezette le a mínusz huszadik szintre.

Svansky profihoz méltón vizsgálta át a helyszínt. Két teljes óráig tartott, mire minden általuk telepített biztonsági rendszer adatait leellenőrizte, megvizsgált minden erőteret, fémkaput, és szorgalmi munkaként még a levegő összetételét is kielemezte.

Az utolsó helyszínen már világos volt előtte, hogy aki ide betört, könnyedén hatolt be, mintha minden ajtó a kegyeit leste volna. Semmi nyomot nem talált. Kizárólag azt a tényt sikerült rögzítenie, hogy vagy nagyon elavultak a GBC védelmi rendszerei, ami kizárt dolog, vagy az elkövető a világmindenség legügyesebb és legrafináltabb tolvaja.

Nagyot sóhajtott, és arra gondolt, hogy jó pár napot lesz kénytelen alvás nélkül eltölteni.

Két dolgot kellett megtennie. Az első, bár a protokoll szerint a második, hogy a GBC központi irodáját értesítette, hogy mi és hogyan történt, majd átküldte az adatokat elemzésre.

A második dolog, amit a helyszínre kiérkező első emberként tennie kellett, hogy a jelenlegi birodalombiztonsági törvények értelmében értesítette a Császárság legnagyobb nyilvános biztonsági hivatalát, a profánul egyszerűen csak Birodalombiztonsági Hivatalként nevezett szervezetet, aminek a központja az állandóan úton lévő császári utazó űrkastélyban volt. Egyértelműen leszűrhető következtetése annak, hogy a Birodalom központja mindig ott van, ahol éppen IV. von Anstetten császár tartózkodik, ötlött fel Svansky fejében a gondolat, majd a leghivatalosabb módon számolt be arról, hogy mi történt.

Azt ő is elismerte, hogy a Birodalom érdeke, mint a törvény is megfogalmazta, az, hogy minden technológiai fejlesztéssel foglalkozó szervezet, cég, gyár, központ stb. biztonsági rendszerét telepítő szervezet jelenteni köteles – jelen esetben a GBC –, ha a rendszerüket megkerülik, megsemmisítik vagy egyéb módon közömbösítik, és így fennáll a publikálatlan tervezetek és fejlesztések illetéktelen kezekbe jutásának lehetősége. Hisz azoknak a kutatásoknak az ismeretlensége miatt a Birodalom felkészületlen az elhárításukra, mert sajnos az ilyen gyárak fejlesztései még a Birodalom számára is feltérképezhetetlenek mindaddig, amíg nyilvánosságra nem kerülnek. Egy másik törvény azt is előírja, hogy ezen ipari cégek a piacra dobni kívánt terméket legelőszőr a Birodalom illetékes szervénél kell hogy bemutassák, ellenőriztessék, bejegyeztessék, és mindössze az engedélyezett darabszámot értékesíthetik arra a piacra, amit a Birodalom engedélyez a számukra.

Arról elfeledkezni, hogy nem minden bejegyzett cég tesz eleget ezen törvényeknek, naivságra vallana, de az ilyen alkalmak remek lehetőséget adnak IV. von Anstetten embereinek arra, hogy soron kívül és a lehető leghamarabb tiszteletlenségüket tegyék a problémás helyszínen.

Így az, hogy Svansky jó néhány szállító robotot látott ténykedni a nap során, arra utalt, hogy Nakano és Dessauge sem mentesek a stikliktől.

A Birodalombiztonsági Hivatal rövid gondolkodási idő után tudatta vele, hogy hamarosan a helyszínre érkezik egy emberük, aki segít kivizsgálni az ügyet. Felszólították Svanskyt, hogy mindenben működjön közre, és amit kérnek, parancsként teljesítse. A GBC embere igent mondott, majd bontotta a kapcsolatot.

Todd Svansky felment a föld alatti bunkerből, majd kisétált a gyárkomplexum elé. Rendelt magának egy jó erős kávét, leült egy padra és megkávézott.

A Muranovszkij-atompajzs méregzöld testén át szemlélve a Mars nem tűnt barátságos bolygónak. A Nap egy elkenődött folt volt az égbolton, az égre parancsolt felhők pedig erőszakos masszaként úsztak tova a zabolátlan szelek hátán.

Svansky bámulta egy ideig a látványt, majd dühödten összegyűrte a poharat.

>>>Megrendelhető 35% kedvezménnyel az SFportal Tuan webshopjában!

240 hozzászólás to “Dave Howard: Angyalok és tolvajok – részlet”

HAMAROSAN!!!
Megjelent